szinténzenész

Fotó: Fülöp Dániel 

Új rovattal jelentkezik a szinténzenész! Mostantól – ha nem veszitek nagyon zokon – időről-időre egy-egy általunk választott zenésszel készített, hosszabb lélegzetvételű portréval fogunk jelentkezni. Reméljük, nektek is tetszik az ötlet, nem csak nekünk. Visszajelzéseiteket az 1szintenzenesz@gmail.com címre, vagy a hiperszuper facebook-oldalunkra várjuk.

Gyerekkorában kosarazott, sőt hokijátékos is szeretett volna lenni, egészen addig, míg el nem döntötte, hogy márpedig ő rocksztár lesz. Tizenhét évesen MC Scribe néven Dj Pozsi (emlékszünk még rá? :) ) szettjei alá rappelt, de ekkor már létezett a zenekara is, amely tavaly augusztusban sokak bánatára pihenőre vonult. Mostanában egy vadiúj pop-rock formáció, a USEME, és a gyerekkori nagy kedvencének számító tribute zenekara koncertjein találkozhatunk vele a színpadon. Csongor Bálint énekessel az erkélyén ültünk le beszélgetni egy üveg rosé társaságában.

Aki csak egy kicsit is ismer benneteket, számára köztudott, hogy a Subscribe-ban a barátságotokat mindig is sokkal előrébb valónak tartottátok, mint a zenélést. Most, hogy éppen pihen az együttes, hogyan érvényesül ez a megállapítás?

Nincs ez másképp ma sem, hiszen Attilával (Rékasi Attila – a Subscribe dobosa) együtt tanítok a Roland Zenegalériában, és ha tehetjük, a nap végeztével beülünk egy sörre dumálgatni. Máté felesége ikreket vár, így vele most csak telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot, csak ritkábban tudunk találkozni. Tamással sokat találkozom, sőt két gyermekére is rendszeresen szoktam vigyázni. De a Kettőnégyből megmaradt a munkakapcsolatunk is – sokszor hív, ha műsorvezetéssel kapcsolatos feladatok akadnak. Miklóssal ugye a USEME-ban együtt zenélek, Atish-sal  pedig gyakran van közös projectünk az SSR stúdióban – ahova szoktam zenekarokat vinni mint producer –, ezen kívül egyelőre örömzenélés szintjén összejárogatunk. Úgyhogy természetesen még mindig szoros barátság köt össze bennünket, ezért is lehet kívülről baromi furcsa, hogy tizenhét év után átmenetileg abbahagytuk az együtt zenélést. De szükség van a felfrissülésre, kiszakadásra.

Lehet, hogy kicsit spirituálisan hangzik, de úgy gondolom, hogy ha néhány ember vakon hisz ugyanabban a dologban, és egy hullámhosszon is vannak, és hisznek a sikerük elérésében, akkor az el fog jönni. És ez nálunk így történt.

Hatalmas dolognak tartom, hogy Magyarországon mindent elértünk, amit ezzel a zenével el lehet érni. De a kérdés adott volt: hova tovább, hogyan tovább? Tudtuk, hogy akkor tudnánk szintet lépni, ha mainstreamebb zenét játszanánk, és ha mondjuk nem angolul énekelnénk. De ezt semmiképpen nem akartuk Subscribe név alatt végrehajtani. Viszont ezt az érzést a feledés homályába taszította, hogy a búcsúturnénkon sokkal többen voltak, mint az előzőeken valaha. Mert egy fals képet adott, és talán emiatt nem is értettem, hogy miért is hagyjuk abba egyáltalán. De hát hat ember alkotja ezt a zenekart, hat külön élet, hat külön személy, és nagyon fontos, hogy mindenki jól érezze magát az adott élethelyzetben, nem csak a zenekarban. Kényes dolog ez.

Az első Subscribe koncert (Fotó: Csongor Bálint családi archívum)

Régen volt már az augusztusi parkos búcsúkoncertetek… Gondolom, ahogy a közönségnek is, neked is hiányzik a többiekkel való zenélés…

Persze, hogy hiányzik! Erre kiváló gyógyír a Rage-bulik, amiket mostanában sokkal sűrűbben tartunk, mint eddig.

De most beszéljünk a USEME szövegekről! Ami egyből egyből feltűnt, hogy végtelenül pozitív sorokkal találkozhat a hallgató...

Igen, ez egy jó meglátás! Már az elején mondták a többiek, hogy jó lenne, ha pozitív töltetű dalszövegeket írnék. És bevallom, az elején egy kicsit be is görcsöltem ettől… Mert ugye, mi az, hogy pozitív? Ha metalhoz, vagy rockzenéhez írsz szöveget, akkor az nálam eddig egyet jelentett az elsősorban negatív gondolatok, érzések megjelenítésével, itt-ott feloldva némi  fekete humorral, öniróniával, vagy akár a bulizás témájával. Éppen ezért a Világvevő lemeznél, először a negatívabb élményeimet írtam le, amiknek nyilván sötétebb kicsengésük van. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy milyen témáim, milyen mondanivalóim lehetnének, amik pozitívak… Olyan gondolataim jöttek elő, hogy ha hiszel valamiben, és teszel érte, akkor az sikerül. Vagy, hogy állj meg egy pillanatra, és nézd meg, mit értél el eddig… Ilyesmi mondanivalókkal van tele a lemez körülbelül egyharmada, amiket ilyen módon még nem fogalmaztam meg… Úgy érzem, sikerült olyan szövegeket írnom, amik közérthetők, mindazonáltal számomra elfogadható művészi értékkel bírnak. Ez egy nagy kihívás volt számomra.

Hogyan zajlik nálad az alkotási folyamat?

Ha az ember tud írni, akkor bármiről tud szöveget írni simán. Akár erről a cukorsüvegfenyőről is – mutat Bálint az erkély asztalán helyet foglaló növényre. Csak annak vajmi kevés tartalma lesz! A kérdés az, hogy miről akarsz írni… A téma megtalálása pedig már – számomra legalább is –, nem mindig olyan kézenfekvő.

Mennyire inspiratív számodra a zene szövegírás közben?

Zene nélkül nem is tudok szöveget írni, az már versírás lenne. Ugyan verset tudok írni, de annak a ritmikája, a prozódiája teljesen másként épül fel. Sokan csinálják úgy, hogy megírnak egy verset, és utána megzenésítik. Az egy szövegközpontú dolog, de a mi zenénk nem az. Itt nagyon fontos a ritmika, a prozódia, mert a hallgató olyanra kapja fel a fejét, hogy „de jól hangzik ez a szó”, „ez a magánhangzó milyen szépen van megénekelve”. Sokan nem így dolgoznak, de miután megalkottam az énekdallamokat, először „kamu szavakat” írok egymás után, végül pedig ugyanolyan ritmikájú, már tartalmat hordozó szavakat keresek helyettük. Így hangzatos lesz a dalszöveg, viszont sokkal több munkával jár, míg megtalálod a megfelelő szavakat és megírod a teljes dalszöveget.

Mégis, hogyan néz ki egy olyan napod, amit csak a dalírással töltesz?

Ha alkotói folyamatban vagyok, akkor egész nap a dalokon pörög az agyam. Megyek az utcán, hallgatom a zenéket, és ha eszembe jutnak szavak, akkor azokat lejegyzetelem a telefonomba. Egy hónapot töltöttem úgy, hogy nem is tanítottam, nem is csináltam semmi mást. Reggel tízkor felkeltem, megkajáltam, és este nyolcig mással nem is foglalkoztam, cask a szövegekkel. Ilyenkor van úgy, hogy kiugrik egy szöveg egy óra alatt, és van, hogy ott ülök csomó ideig és hosszú órákig nem történik semmi… A Felhővitorlás volt az első olyan szövegem, aminek pozitív kicsengése volt. Eszembe jutott egy álmom, és azt fogalmaztam meg. Hét órát ültem felette, és már meg is íródott. (nevet…)

Zenét is írtál a USEME albumra?

Nem, csak egy-két szerkezeti, hangszerelési ötletemet dobtam be; ezúttal csak a dallamokra és a szövegekre koncentráltam. Ennek két oka volt. Egyrészt 16 évig folyamatosan írtam dalokat, és mostanra úgy éreztem, hogy kell egy kis kreatív felfrissülés, így nem is nagyon fogtam gitárt az elmúlt két évben. Másrészt meg mind Tibi, mind pedig Miklós és Zoli rendkívül produktívak – csak úgy ontják magukból a jobbnál jobb témákat. Egyelőre nem érzem szükségét még egy dudásnak a csárdában. :) Maximálisan leköt a dallamok, és a szövegek kidolgozása.

Fotó: Fülöp Dániel

Ahogyan az várható volt, a USEME zenéje nagyon megosztja a youtube népességét. Mi az oka ennek?

Valószínűleg két dolgot várhattak tőlünk az emberek. Vagy, hogy valami nagyon hasonlóval jövünk ki, olyasmivel, mint amit csináltunk, vagy valami nagyon-nagyon mással. Nos, egyik sem jött igazán be. Ha öt ilyen renoméval rendelkező muzsikus összeáll, ott valaki biztosan vérig sértődik a végeredmény hallatán, megint mások pedig repesnek az örömtől! :)

A Nem vagy egyedül-t például valamelyik kommentelő egyenesen az Eddához hasonlította…

Az a helyzet, hogy nagyon szeretem a Queen-t, és bár semmiképp sem hasonlítanám magam Freddie Mercury-hez. Tény viszont, hogy az a szám mind énekstílusban, mind dallamvilágban nagy hasonlóságot mutat a Queen-nel, csakúgy, mint némely Pataky-témával. Talán innen a párhuzam. Soha nem hallgattam Eddát, csak annyit, amit kiskoromban a Calypso rádióban hallottam. (nevet) Akkor derült ki, hogy érzek párhuzamot az Eddával, amikor 2009-ben megcsináltuk a Kölyköd voltam feldolgozását. Annyira könnyen ment az áthangszerelés, hogy akkor arra gondoltam, hogy ha ezek a csávók ilyen fiatalon zenélnének, akkor lehet, hogy hasonló zenét csinálnának, mint mi.

A USEME-val nagyon gyorsan, három hónap leforgása alatt megírtátok a bemutatkozó lemezeteket…

Igen, és szerintem ez Guiness-rekord. Teljesen más munkamódszerrel dolgoztunk, mint a Subcribe-bal. Lenyűgöző volt megtapasztalni, hogy milyen jól tudunk haladni, és ahogyan a Subiban, itt is megvolt a kellő zenei alázat. Észrevettük, hogy létrejött egy piaci rés; hirtelen feloszlott egy csomó zenekar Magyarországon, és hát hülye az, aki nem használja ki ezt az űrt. Bár míg mondjuk, tíz évvel ezelőtt a rockzene ment, ma inkább a hip-hop a trendi, lásd Halott Pénz, Punnany Massif, Wellhello, stb. De ettől függetlenül úgy érzem, az embereknek erre a fajta zenére is igényük van! Lépnünk kellett és nagyon hamar elő kellett állni egy igényes produktummal. Miklós volt az, aki ezt nagyon komolyan összefogta mint szervező zseni, Zoli pedig mint zenei producer, de persze mindenki nagyon jó partner volt ebben, mert mindenki tudta, mi a dolga. Nagyon izgalmas ebben a zenekarban részt venni, vérprofi az egész. És nagyon fontos, hogy olyan emberek vannak itt, akik tényleg szívvel-lélekkel hisznek abban, amit csinálnak.

A sok pozitív komment mellett olyan véleményeket olvasni a youtube-on, hogy „ezek tini lányoknak való szövegek”, meg hogy ha a „Rage ha ezt hallaná...”. Szoktál kommenteket olvasni?

Nehezen viselem, így nem nagyon szoktam.  A USEME dalok szándékosan egy szélesebb réteg megszólítására törekednek, amibe valóban beletartoznak a tinilányok, sőt még a kedves mamájuk is adott esetben! A Rage-ről pedig annyit, hogy aki az ő nyitottságuban kételkedik, az tekintse meg az alábbi linket, ahol Zack de la Rocha jaranán játszik és énekel mexikói népzenét, valami grillpartin közép amerikai kisnyugdísasoknak! Érdemes! :)

Miben más a USEME-ban frontembernek lenned, mint a Subscribe-ban?

A USEME-ben megtapasztalhattam, hogy nem csak úgy tudsz alkotni, hogy teljesen szabadjára engeded magadat, a gondolataidat, és akkor az van, ami kijön belőled. Itt, ha visszadobták valamilyen ötletemet – ami korábban nem igazán történt meg velem –, akkor rá voltam kényszerítve, hogy újra nekifussak az adott résznek. Tehát teljesen másfajta kihívásokat állít elém ez a zenekar. Számomra leginkább az volt a kihívás, hogy egy ilyen produkcióban hogyan tudom kivenni a részem, hogyan tudok helyt állni. Miklós egyébként előttem több énekest is megkeresett, de aztán rájött, hogy én vagyok a megfelelő személy. (nevet) Eleinte félve is állt hozzá, hogy mennyire tudok majd alkalmazkodni a produkcióhoz a szabadosabb személyiségemmel, életvitelemmel. De aztán az idő engem igazolt. Úgyhogy nagyon szép kihívás volt, mert le tudtam győzni önmagamat. Fontos, hogy legyenek ilyen kihívások.

Miért, miben különbözik még az alkotási folyamat a Subscribe-ban megszokott metódushoz képest?

A USEME-ben pontosan tudjuk, mit akarunk csinálni. De magáról a zeneírásól nem tudok nyilatkozni, mert azokat Tibi, Zoli, és Miklós írja.  A Subscribe-ban úgy működött a dolog, hogy alkotás előtt volt egy prekoncepciónk, és általában mikor elkészült, akkor derült ki, hogy nagyon nem olyan lett, mint amit annak előtte elterveztük. De a dalok ennek ellenére is jók lettek, és nem volt fontos, hogy korábban nem olyannak képzeltük el azokat. Volt egyszer olyan, hogy Atish kérte, írjak egy számot 180 bpm-ben. Erre én írtam egy tök más tempóban egy dalt, ami úgy is baromi jó lett. Maradt úgy. De olyan is volt, hogy ki lett adva nekem, hogy legyen egy szám ilyen és ilyen tempóban. Ez lett az Orchitis című számunk, amit úgy írtam, hogy beraktam a metronómot, álltam az ágyamon és elkezdtem rá játszani. Aznap este végig teljesen rommon voltam, ment a tak, én pedig megőrülve gitároztam. Ráénekeltem a szöveget, aztán meg is lett. Reggel aztán írtam Atishnak, hogy „kész van, hallgasd meg, átmegyek”. Mire ő mondta, jól van, most keltem fel, de elhiszem, hogy megcsináltad, biztos jó lett! (nevet)

Fotó: Fülöp Dániel

A Subscribe egy eszköz volt arra, hogy formát öntsenek a gondolataim, érzéseim. A USEME pedig egy adott forma, aminek megformálásához a gondolataim az eszközök.

A Subscribe alatt tanultál meg gitározni?            

Nem, sokkal korábban. Olyan 11 éves koromban már tudtam, hogy rocksztár szeretnék lenni, nem pedig hokijátékos, ami addig. Erre mondta Édesapám, hogy nem iratlak be gitárra, mert ezt is abba fogod hagyni, mint a karatét és a kosárlabdát. Én meg mondtam, hogy nem! Nem fogom! Anyukám pedig kijelentette, hogy oké, Bálinci hadd gitározzon, ha akar! (nevet…) És akkor tizenkét évesen beírattak klasszikus gitárra… Azt sem tudtam, hogy van ilyen, azt gondoltam, gitárral csak Nirvanat, meg Led Zeppelint lehet játszani. Hát, amikor elmentem az első órára, kiderült, hogy nem. A tanárom mondta, hogy egyik láb fel a lábtartóra, a jobb kézen meg kell növeszteni a körmöket, együttpengetés, és akkor nézzünk meg egy Bach-darabot! Erre mondtam, hogy jóóó, de mikor nyomjuk majd a Killing in The Name-t? És aztán kiderült, hogy soha! És amikor ez kiderült, meg amikor elkezdtünk klasszikus zenetörténetről beszélni, meg művészettörténetről, rájöttem, hogy korai ez még nekem! Miért játszanék klasszikus zenét, ha játszhatok trash metált is?

Bálint és a Trash (Fotó: Csongor Bálint családi archívumából)

Mialatt Bálint kiment a mosdóba, elkezdtem hallgatni a lakótársam által átküldött Bad Company új számát, aminek a végét ő is elcsípte és persze erről is volt véleménye.

Amikor a 90-es évek végén bejött a drum and bass, teljesen el voltam ájulva, mert pontosan az a fajta erő volt benne, mint a metálban. Előtte amúgy nem hallgattam más elektronikus zenét, de a drum and bassnek van egy iszonyat húzása, ami például a kilencvenes évek metáljához hasonlítható. Mert a numetal többnyire hip-hop tempóban van, a drum and bass pedig ennek pontosan a duplája. Annak idején tényleg nagyon rákattantam erre a műfajra… Kint a szentendrei Komplexben voltak a bulik és akkor én már nagyon szerettem a Rage Against the Machine-t, és szövegelgettem, meg rappelgettem. Ezeken a partikon mindig voltak MC-k is és emlékszem, olyan tizenhét éves lehettem és az egyik osztálytársamnak buli közben nyomtam a freestyle-t a fülébe. Azt mondta, ez kurva jó, és hogy menjek már fel a színpadra! Nekem pedig több se kellett! Aznap pont egy Ed Rush buli volt, felmentem és az MC a kezembe nyomta a mikrofont azzal, hogy tessék, akkor én is nyomjak valamit! És én elkezdtem 2000 embernek emszízni! Aztán felfedezett DJ Pozsi, akinek a drum and bass szettjére MC Scribe néven nyomtam a szöveget péntek esténként a Zöld Pardonban, 5000 Ft-os gázsiért! (nevet…)

Feltűnő, hogy a Subcribe dalok mondanivalói nem állnak összhangban az általatok képviselt kemény zenei stílussal. Főleg az első lemezetekre gondolok…

Való igaz, a dalszövegeinkben nincsenek tipikus metalos szavak, kifejezések. Nálunk egy darab káromkodást sem találsz, soha nem akartam kinyírni senkit a szövegeimben. A Subiban főként a saját belső harcaimról írtam, egy csipetnyi fekete humorral, és öniróniával.

Régóta érdekel, hogy vajon miről szól az Oidipus abortion clinic című örökzöld slágeretek?

Az Oidipus az akkori barátnőmmel való kapcsolatomról szól. A dalnak egyébként semmi különös mondanivalója nincsen, és kurva jól passzolt hozzá az a bizonyos részlet a Doors The End című számából. Akkoriban mindenki összesúgott, hogy vajon miről lehet itt szó, biztosan valamilyen oidipus-i dologról… Közben egyáltalán nem! Nagyon sok szövegemet szimpla viccnek szántam, amit a többség képes volt komolyan gondolni. Mi ezt amiatt is csináltuk, hogy vegyék észre az emberek, hogy nem kell mindent halálosan komolyan venni!  Fiatalabb korunkban úgy írtunk zenét meg szöveget is, hogy az volt a mérce, az számított a legjobbnak, amin a legnagyobbat röhögtünk. Például egy hirtelen váltás azért jött be, mert éreztük, mekkora hülyeség, mennyire viccesen hangzik. Nagyban megy a metál, és közben érkezik egy reggae-betét (Mechanic-All), vagy egy Kodály-gyűjtésből származó idézet (UseHer friendly).

Sok mindent elértél itthon, rengetegen szeretik a zenekarodat, a munkásságodat. Úgy gondolom, tisztában vagy azzal, hogy az elért sikerek nem csupán a véletlennek köszönhetők…

Ha nem is univerzális szinten, de hiszem, hogy létezik valamilyen felsőbb hatalom. Lehet ez akár a saját lelkiismereted. És ha tisztában vagy önmagaddal, és tudod mit akarsz, sőt még a saját lelkiismeretednek is meg tudsz felelni, akkor bizony tudod irányítani a saját sorsodat egy bizonyos szintig. Erre persze biztos vannak ellenpéldák, de én ebben hiszek. Amúgy, mint minden rendes polgári gyerek, én is voltam elsőáldozó, de nem nevelkedtem hithű keresztény családban. Ez is egy olyan polgári érték, mint hogy az ember legyen valamelyest képben a művészetekben, az irodalomban. Gyerekkoromban azt mondták a szüleim, hogy ezt a dolgot rám bízzák, kóstoljak bele ebbe is, de ha nem érzem magaménak, akkor ne erőltessük. Meg volt adva a lehetőség, hogy eldöntsem mit akarok. 

Úgy gondolom, hogy ha igazán rendben vagy magaddal, akkor a rosszat is el tudod fogadni, meg a jót is. A jót meg ki ne tudná elfogadni? A legtöbb ember persze a rosszat sokkal nehezebben tudja feldolgozni, és pont ezért gondolják ők azt, hogy sokkal több szarság van az életükben. Persze, lehet, hogy én könnyen beszélek, de nagyon sokat tettem azért, hogy olyan életem legyen, amilyen van. És még így is azt érzem, hogy sokkal többet tehetnék…

Fotó: Fülöp Dániel

Említetted, hogy Tamás (Reich Tamás, a Subscribe gitárosa) az egyik legjobb barátod. Miiért olyan fontos számodra maga a barátság?

Nagyon szerettem nagyapámat, nagyon értékes ember volt. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy tudod –e, mi az értelme az életnek? Na, mondtam magamban, erre kíváncsi vagyok… Erre azt mondta, hogy az élet értelme az, hogy barátokat gyűjts! Ez a válasz elsőre ugyan légből kapottnak tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégiscsak egy nagyon fontos dologra világít rá. Mert az embernek lehet temérdek sok haverja, de barátja nem sok. Egy barát nem feltétlen csak azért van, hogy jól érezd magad vele, hanem hogy szembesítsen a hibáiddal, és figyelmeztessen, hogyha rossz úton haladsz. Tamás az a fajta barát, aki ha valamit jól csináltam, akkor abban támogat, ha meg valamit nem, akkor azt őszintén megmondja. Ezért fontos megválogatni a barátokat, hogy olyan emberek vegyenek körül, akiknek adsz a szavára. És nagyon fontos az is, hogy a barátok olyanok legyenek, akik őszintén és átgondoltan alkotnak véleményt.

Mi volt a Subiban az üzenet, mi a USEME-ban az üzenet?

Nincsen üzenet! Én csak szövegbe öntöm az érzéseimet, gondolataimat, tapasztalataimat, amiken keresztül sok ember magára ismerhet, és akár átsegítheti, boldogabbá teheti, elgondolkodtathatja őket. És marha jó érzés, amikor koncert után valaki azzal jön oda hozzám, hogy hú, ebben a szövegedben mennyire magamra ismertem! Még akkor is, ha az adott szöveg nem is a srác által említett élethelyzetről szól. Mert akkor is megtörtént a katarzis, ami a legfontosabb. 

 És mit éreztél akkor, amikor lejöttél a színpadról az utolsó Subscribe koncert után a Budapest Parkban?

Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról! Egy évem volt arra, hogy feldolgozzam, mi is történik velünk, amiből az első fél év maga volt a pokol. Ami a közönségnek a búcsúturnén megható volt, azon mi már „túl voltunk”, magunkban le tudtuk rendezni a dolgot. A turné első állomása Debrecenben volt, ahol tök jól ment a buli egészen addig, amíg meg nem láttuk, hogy páran bőgnek az első sorokban. Onnantól kezdve eltört nálunk is a mécses, és egy nagy közös bőgéssé fajult az egész. Be is rúgtunk utána, és akkor azt éreztem, hogy ilyen érzelmi töltettel nem fogom tudni végigcsinálni ezt az egészet, és mondtam a többieknek, hogy legyen zenekargyűlés és beszéljük ezt meg. De aztán belejöttünk a végére, és annyira helyreállt minden, hogy a Parkos bulin már nem volt semmi nyoma ennek a bánatnak, és felemelő volt az egész. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy végleg vége szakad valaminek. Hamarosan ki is adunk egy DVD-t a koncertről.

És hogyan készültél a Világvevő lemezbemutató bulijára?

Nagyon vártam a bulit! Baromi jó elfoglaltság volt, hogy leülök, hallgatom a zenét és elképzelem, milyen lesz a koncert, mit hogyan fogok csinálni… Emellett persze rengeteget próbáltunk, és fizikailag is sokat készültem rá. Rengeteget futottam, mivel már jó ideje nem álltam színpadon, és kissé eltunyultnak éreztem magamat. Ha valaki énekesként olyan intenzitással van jelen a színpadon, mint én, annak elengedhetetlen a jó állóképesség, különben egy értelmes hang se jön ki a torkán a légszomjtól! (nevet…)

Mit szólsz a blogunkhoz?

Nagyon tetszik az ötlet! Az egész blogírást egy roppant jó műfajnak tartom, és csodálom azokat, akik napról-napra meg tudják osztani gondolataikat a világgal. Belőlem hiányzik az a fajta exhibicionizmus, hogy mindenképp a világ tudtára hozzam a gondolataimat. Többek között ezért sincsen facebook-om. Talán az olvasónak most furcsán hathat, de ilyen szempontból egy magamba zárkózó típus vagyok, nehezen nyílok meg, és a saját gondolataimat is csak a legszűkebb körömmel osztom meg. Sőt, gyakran a barátaimnak sem tudok igazán megnyílni. Érzéseimet magamba zárom, ami nem feltétlenül jó, de hál’Istennek a szövegeimben viszont előjönnek és formát öltenek.

Végezetül mit üzensz azoknak, akik a USEME klipek alatt csak a következő Subscribe koncert időpontja felől érdeklődnek?

Azt, hogy vegyék a fáradságot, és hallgassák végig a lemezt, netán jöjjenek el Orfűre június 24-én, vagy a Barba Negra Track-be július 22-én, és nézzenek meg egy USEME koncertet is!

Szöveg: Tompos Vince 

Fotó: Fülöp Dániel 

KÉZ A KÉZBEN JÁR A ZENE ÉS A KÉP

Nem tekinti magát zenésznek, mégis azt mondja magáról, hogy a zenén – és persze a képeken – keresztül tudja igazán kifejezni önmagát. Ebből adódóan nem is tartja magát jó beszélgetőpartnernek, de én ebből semmit nem érzékeltem. A tervezőgrafika szakon végzett Szurcsik Erikával, a Gustave Tiger és az Unknown Child roppant kedves énekesnőjével egy szikrázóan verőfényes tavaszi napon találkoztunk. Addig-addig sétálgattunk a pesti rakparton, míg egy kis betontömbre le nem ültünk...

Most már egy ideje rózsaszín hajam van – kezdi a beszélgetést Erika. Tinikoromban nagyon sokféle színű hajam volt, aztán most már leálltam. De mivel most „quarterlife-crisisban" élek, rájöttem, hogy újból be kell festeni a hajamat, mert muszáj még gyorsan rápörgetni. (nevet)

Kitalálom: nálad előbb jött a grafika, aztán a zene. Igazam van?  

Világéletemben körülvett a művészet, és a családomban is nagyon sokan ilyen típusú pályát választották. A kisképző után jött a Novus, aztán a nagyképző. Mindig is sokféle zenét hallgattam, de néhány éve abbahagytam a zenehallgatást és ma már szinte egyáltalán nem hallgatok semmit. Az a helyzet, hogy már nem tartom a lépést az új zenékkel, nagyjából persze van fogalmam róla, de valahogy telítődtem ezekkel a dolgokkal. Most azokból dolgozom, amik eddig összegyűltek bennem.

Egyáltalán nem is hallgatsz zenét?

Nem igazán. Ez számomra is érdekes felismerés volt, mert régen mindig úgy dolgoztam, hogy ment valami a háttérben. Csakis így ment a munka, most pedig már nem tudok odafigyelni két dologra egyszerre. Teljes csöndben dolgozom, a zenekészítést is a csöndből indítom.

Amikor zenét készítek, vizuálisan is elképzelem, hogyan nézne ki a művem. Mert képekből indulok ki akkor is, amikor zenét készítek. De végül is, úgy is mondhatjuk, hogy a zenémet illusztráció gyanánt készítem a képeimhez.

Nem is tekintek magamra zenészként, és nem is törekszem arra, hogy így ismerjenek meg az emberek, mert amit én csinálok, roppantul összefügg a művészettel, és szűkebb értelemben magával a képalkotással.

Ezek szerint nálad azok a képek is rendre megszületnek, amiket zeneírás közben magadban elképzelsz?

Igen, mindig. De legfőképp akkor, amikor a lemezhez képeket is készítek. Nálam a zene illusztrálja a képeket, a képek pedig a zenét. Számomra elsősorban a hangulat kialakítása a lényeges – annak kifejeződése, hogy amit elképzelek, azt megpróbálom minden oldalról körüljárni és minél tömörebben, összefogottabban bemutatni.

Érzésekről beszélünk, amik vagy ilyen, vagy olyan módon kerülnek felszínre…

Így van. Igen.

És hogy jött képbe az éneklés?

Mindig is szerettem énekelni. Végül is az hogy zenélek, annak az eredménye, hogy mindig igyekeztem a megszületendő képek hangulatát minél jobban megtámogatni. Zenével, hanggal és énekkel sokkal jobban kifejezésre tudom juttatni az érzéseimet.

Fotó: Fülöp Dániel 

Van egy sanda gyanúm, hogy nem szereted az újságírók által oly gyakran alkalmazott műfaji beskatulyázásokat. Mégis, saját szavaiddal hogyan írnád le, hogy milyen zene az Unknown Child?

Mivel gitározom és énekelek, lehetne szimplán singer-songwriterként definiálni önmagam, de a célom teljesen más a zenémmel. Valahogy úgy képzelem el a zenémet, mint egy soundtrack-et, ami az életem, és ezáltal a munkám alatt is folyamatosan megy... Mintha a saját életemhez készült illusztratív hangaláfestés lenne. Egyébként szívesen készítenék filmzenét is, ha arról volna szó. Mert ugyan nagyon jó dolog borítót készíteni másnak a zenéjéhez, de marha érdekes kihívás lenne valaki másnak a képéhez zenét készíteni.

Miért, milyen stílusú filmekhez készítenél zenét?

Ezt most még nem igazán tudom, de mondjuk valamilyen kísérleti filmhez, vagy szkeccsfilmhez mondjuk nagyon szívesen. Mindenképpen valamilyen impressziókon alapuló filmhez, ami nem konkrét sztorihoz igazodik. Olyanhoz, amelynek az a célja, mint a zenémnek is: valamilyen hangulatot próbál átadni. Ez a film lehetne egészen vázlatszerű is, nem kell konkrétnak és kidolgozottnak lenni. Mert sokszor jobban ki lehet fejezni magadat úgy, ha csak megpendíted a témát. Vannak ilyen filmek, és ezekhez nagyon izgalmas zenéket lehetne csinálni.

Egyetemi diplomamunkádban hasonlót valósítottál meg azzal, hogy ebben a mű-együttesedben egy füst alatt mutattad be 10 számos lemezedet kazettán és CD-n, az Unknown Child történetét pedig egy igen vastagnak mondható könyvbe rajzoltad meg, szitanyomott plakátokkal kiegészítve azt.

Az egyetemen a tanszékvezetőmnek, Felsmann Tamásnak hál’Istennek tetszett az ötletem. Tervezőgrafika szakon nem nagyon csinálnak hasonlót a hallgatók, sőt még csak az sem jellemző, hogy valaki képgrafikai oldalról könyvillusztrációt készítsen. A tervezőgrafikának pontosan az a lényege, hogy több dolog függjön össze egyszerre, és hogy látványban egységet alkosson a teljes egész. Ezt az alaptételt alkalmaztam ilyen módon, mert csomó mindent ki lehet cserélni, és lehet akár zenével is helyettesíteni. Az egyetemen szerencsémre lazák voltak a tanáraim és értették, mit akarok. Tudták, hogy a koncepcióm abszolút megfelel a tervezőgrafika követelményeinek.

Részlet Szurcsik Erika Unknown Child című diplomamunkájából

Visszatérve a színpadhoz… Nem csak szólóban találkozhatnak veled a színpadon, hanem két éve a Gustave Tiger énekesnőjeként is fellépsz.

Amikor kiléptem az előző zenekaromból, a 40 days-ből, a srácok egyből hívtak, hogy van –e kedvem zenélni velük a Gustave Tigerben. Szeretem a punkot, és az ilyen erős dolgokat, tök jó az ilyenekben részt venni. Bár nekem nem sok dolgom van, hiszen csak énekelnem kell…

De azért emellett pont elég még frontemberkedni is, igaz?

Igen, de nem én írom a szövegeket, és nem én találom ki a koncepciót, a zenekarnak profilját. Nekem bőven elég, hogy ott vagyok. A saját projektemet teljesen egyedül csinálom, és abba pedig senki nem szól bele.

A közelmúltban feldolgoztátok a Sol Invictus Amongst the Ruins című számát. Tök jó ez a szám, nem is ismertem ezt a zenekart…

Igen… Hát én sem! (nagyon nevetünk) A srácok mindig meglepnek ezekkel a feldolgozásokkal... Pontosan ez szokott lenni, hogy hoznak valamit, hogy „na akkor ezt csináljuk meg, mert ez baromi jó.” Ilyenkor mindenki tudja, hogy miről van szó, csak én nem… De ezzel igazából ők is képben vannak, én meg ha valami igazán tetszik, akkor nem ellenkezek. Ezt a számot amúgy nagyon jó énekelni.

Fotó: Fülöp Dániel

Általában olyan számokat választanak, amik jól passzolnak a többi számunkhoz, a zenekar profiljához. Emiatt nem igazán szokott olyan lenni, hogy valamire azt mondom, hogy hát ezt nem kéne erőltetni…

Mostanában nagyon aktív a zenekar, és elég sokat koncerteztek itthon és külföldön is…

Így van, megy a szekér rendesen! A srácok amúgy nagyon jó emberek, emellett pedig elkötelezett zenészek. Mondjuk, én kevésbé élvezem a zenélést, sőt kimondottan idegesítőnek érzem, amikor fel kell készülni egy koncertre. Vagy éppen koncertezni kell. Félreértés ne essék, szeretek fellépni, csupán feszültségként élem meg.

Vajon miért?

Pontosan nem tudom, de biztosan azért, mert nem vagyok zenész és annyira nem szeretek ugrándozni a színpadon. Ennek ellenére ezt szoktam csinálni (nevet). Általában mindig az van, hogy előző este még egyáltalán nincs kedvem a koncerthez, de aztán amikor már ott vagyunk a helyszínen, akkor azért eltűnik ez az érzés. Nem igazán szeretek emberek előtt szerepelni.

Ezt én is így tapasztaltam, amikor tavaly elmentem egy koncertedre. De érdekes módon ez adja a fellépéseid báját, hogy amilyen félénk, pontosan ettől annyira vad is vagy a színpadon…

Igen, ezt már másoktól is megkaptam... Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy akkor minek is csinálom ezt? Hiszen ha annyira nyomasztó… Viszont a koncertek által mégis annyi mindent kap az ember… Megtanultam egyre lazábbnak lenni és ma már egy csomó mindent el tudok engedni.

Fotó: Fülöp Dániel 

Ezek szerint egyfajta terápiaként is tekintesz ezekre a koncertekre?

Igen, ezek a koncertek számomra terápiának is kiválóak. A koncert egy olyan terápia, amit eleinte marhára nem akarok, de aztán a végére csak megkönnyebbülök, és ezekből mindig erőt nyerek. Még mindig szívesebben csinálom ezt, mint bármi mást.

Mi lenne a létező legrosszabb munka számodra?

Ha mondjuk tervezőgrafikusként kéne dolgoznom egy irodában, egy reklámügynökségnél. Szerintem azt utálnám a legjobban a világon.

De hiszen ezt végezted…

Igen, és közben rá is jöttem, hogy ez az, amit soha nem fogok csinálni.

Kicsit összezavarodtam... Hogy ha sem ez nem jó, se az nem jó, és mégis ezeket csinálod, akkor hogy is van ez?

A tervezőgrafikát egészen másként művelem, mint ahogyan az a szakmában megszokott. Talán az a kulcsa az egésznek, hogy nem szeretem kitalálni, hogy a másik mire gondol, mit akar. Mert ilyenkor amit csinálok, akkor az valamiért nem jó…Ilyenkor rögtön felhúzom magamat, hogy miért mondanak nekem ilyeket. Annak viszont szoktam örülni, amikor valami olyannal keresnek meg, amiről a megrendelő is tudja, hogy én tudom elkészíteni a legjobban. Ilyenkor nincs beleszólása másnak a dologba. Leginkább flyereket, CD-borítókat szoktam készíteni saját zenekaromnak, de volt már, hogy csináltam hasonlót apám egyik zenekarának.

Ha már szóba került édesapád… Azt olvastam valahol, hogy néhány éve a tudtod nélkül benevezett az X-Faktor tehetségkutató műsorba, de te még csak el sem mentél. Hogy is volt ez?

Először is apukám a Megasztárba küldött volna, körülbelül tíz éve, amikor Rúzsa Magdi megjelent a színen. Akkor még egyáltalán nem zenéltem, de apám nagyon odavolt értem, hogy milyen jól énekelek, és hogy csináljak már valamit. Tény ugyan, hogy néha együtt néztük ezeket a műsorokat, és talán emiatt is gondolhatta, hogy esetleg motiválhat azzal, ha benevez a műsorba. És igen, nem mentem be a stúdióba… Egyrészt utálok műsorban szerepelni, másrészt meg apám úgy érezte, hogy tehetségemet az egész világnak meg kell mutatnom... Egyáltalán nem hibáztatható, hiszen valószínűleg akkor még ő sem tudta, hogy pontosan miről is szól egy ilyen tehetségkutató verseny. Aztán meg is mondtam neki, hogy olyan távol áll tőlem a szereplés, amennyire csak lehet… Persze az egészben az is benne volt, hogy akkoriban még nem volt ennyire konkrét elképzelésem arról, hogy pontosan milyen zenét akarok csinálni.

Fotó: Fülöp Dániel 

Milyen a legmegfelelőbb környezet az alkotáshoz?

Csönd legyen és nyugi. Ez a legfontosabb. És persze az is lényeges, hogy milyen hangulata van annak a helynek, ahol dolgozom. Emiatt leginkább csak otthon tudok alkotni, nehezen tudok máshol. A saját zenéimet csak ott tudom felvenni, mert amúgy sok minden zavarna és kizökkentene, ezért nagyon fontos, hogy elég megnyugtató és komfortos legyen az a közeg, amiben éppen vagyok. Ezek fontosak nekem, persze a zenék minősége a szobastúdió miatt nem is lesznek annyira jó minőségűek, de ez nem is baj, mert 

Valahol elég tökéletlen az, amit az Unknown Child-ban csinálok, de az egésznek egy kicsit az is a lényege, hogy érezhető legyen a vázlat-jelleg.

Persze nagyon sokat gondolkodom, mielőtt felveszem a zenéimet, de néha szándékosan benne hagyok olyan hibákat, amiket egy rendes zenész egyből kivágna, és újra felvenne. Ezzel szemben én általában csak első verziókat használok szinte mindenből. Ahogyan elsőre sikerül, azt tartom meg. Ha meg teljesen elrontom, akkor maximum kétszer-háromszor veszem fel újra. Nem zavarnak a hibák, mert pontosan ezektől érzem hitelesnek a munkámat. Így lesznek egy élő pillanatnak a leképeződései. Nagyon törekszem arra is, hogy pont olyan lelkiállapotban legyek, amiben a legjobban tudok alkotni. Éppen ezért van olyan is, amikor félreteszem az egészet és előveszem olyankor, amikor tudom, hogy jobban menne. Ha nem megy, nem szoktam erőltetni.

*

Dobpergés és trombitaszó! Most pedig kérlek, áruld el, kivel készüljön el a következő interjúnk!

Kovács Gábort választom, akinek leghíresebb projektje jelenleg a Der Tanz nevű rocktrió, azon kívül Új Bála néven neki is van szólóprojektje, ami nagyon kemény zajtechno, de van egy noiserock bandája is, ez pedig a Céh. Ezen kívül ő is művészkedik, egyszóval biztos nem fogtok csalódni benne…

Szöveg: Tompos Vince

Nem csak zenéket készít, hanem szervezőként is közreműködik a Toldiban kéthetente péntekenként megvalósuló NIGHTDRIVE bulisorozat lebonyolításában. Fiatalkora óta benne van az elektronikus zenében, szeret kísérletezni, és ahogy kiderült, szinte csak a zenéléssel foglalkozik. A Gryllus Ábris által kijelölt következő interjúalanyunkkal Nádházi Lajossal, aka A I W A-val ültünk le beszélgetni. 

Fotó: Fülöp Dániel

Úgy tudom, kezdetben nem igazán bíztad a véletlenre a szerelésedet az A I W A-s fellépéseiden…

A I W A művésznéven 2013-ban az A38-on volt az első fellépésem, és valóban, ekkor még egy fejemre húzott fehér símaszk segítségével próbáltam inkognitóban tartani magamat. Egyébként nem csak símaszkom, hanem egy teljes, egyedi outfitem is volt és körülbelül úgy nézhettem, ki mint Marty McFly a Vissza jövőbe című filmből (nevet). Abban az időben leginkább filmes inspirációi voltak a zenémnek, és igencsak megihletett például a japán nagyvárosi kultúra, és a japán filmművészet. De maga a vizualitás is nagy hatással van a zenémre. Ma is sokszor írok zenét úgy, hogy berakok egy animét, vagy valamilyen sci-fit, és a képekre próbálok hangulatokat kreálni.

Miért nem szeretted volna, hogy felismerjenek?

Mert akkor még ment a korábbi projektem, a Headshotboyz, és egyszerűen nem akartam, hogy azzal azonosítsanak. A Headshotboyz-beli alkotótársammal, Ambrózy Kristóffal teljesen más műfajú zenéket készítettünk – mintákat használtunk, amiket az A I W Á-nál már teljesen elhagytam. Amikor megismertem Kristófot, sokáig csak drum and bass-eket írtunk. Aztán úgy 2007 végén a Kollektiva bulisorozat szervezői felfedeztek minket a myspace-n keresztül, így az első fellépésünk is kollektívás szervezésű volt. Kristóffal egyébként mindig is nagyon csapongtunk a stílusok közt, talán pontosan azért, mert mind a ketten nagyon sokféle zenét szeretünk és nem igazán találtunk olyat, amit meg is tartottunk volna. Folyamatosan lassultunk zeneileg, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már future beateket nyomunk. Emiatt jelenleg szünetelünk, mert úgy éreztük, kell egy kis idő hogy eldőljön, pontosan merre menjünk tovább. 

Mikor lépett be az életedbe az elektronikus zene?

Körülbelül 13-14 éves koromban kezdtem el foglalkozni a zeneírással. Volt egy idősebb iskolatársam, akivel kezdetben főként drum and bass-eket írtunk – ez volt ugyanis az első zene, ami elért hozzánk. Aztán a haver elkezdett aktívan dídzsézni – főként a Kultiplexben játszott, a Weekend base buli sorozaton. Akkoriban engem egyáltalán nem érdekelt még a dídzsézés, csak hallgattam a zenét, és élveztem, hogy elengednek otthonról a szüleim(nevet). Ma már az AIWA mellett Lil Sagittarius néven dídzsézni is beállok a pult mögé.

Hogyan kerülsz a legmegfelelőbb alkotói állapotba?

Nincsen ilyen állapot. Olyan viszont van, hogy egyszerűen csak leülök zenét írni, minden kötöttség nélkül. Amint elkezdem a zenélést, egyből beszippant. Régebben Főként olasz trash horrorok ihlettek meg, gondolok itt például Lucio Fulci The  Beyond című filmjére, aminek Fabio Frizzi írta a zenéjét. Elsőként az ő zenéire bukkantam rá, aztán persze megnéztem a filmeket is. Fontos megemlíteni még John Carpenter Escape from New York című klasszikusát, amelynek zenéjéből annak idején mintáztam is. 

Mikor került le rólad a maszk?

Ma már nem titok, hogy az akkori imidzsem egy képzelt filmzenére épült, és ennek volt a főhőse A I W A, az általam megformált maszkos alak. Ahogyan változott a zene, és a felfogás, úgy tűnt el szép lassan ez a stílus is. Egyébként – ahogyan az várható volt – itthoni fellépéseimen többször is felismertek az álruhámban. Így a maszktól a Toldiban szabadultam meg az első fellépésem után kb. egy évvel.

Fotó: Fülöp Dániel

Mesélj még a zenédről! Mit jelent pontosan, hogy off-beat szinti ügy? 

Az A I W A-ban nem midi sávot rögzítek, hanem szintit használok, amivel általában négy loop-ot veszek fel – ezek használatától lesz egységes hangzása a beatjeimnnek. Nem takkra jönnek a hangok, ettől ez a fajta elektronikus zene sokkal inkább „élőzeneibbnek” hangzik. Amikor pedig fellépek, nem veszem fel előre a loopokat, hanem az alapomból ki van hagyva számukra hely, magyarán ott találom ki őket. Ez az improvizatív dolog határozza meg az A I W A hangzást. Ma már nem használok számítógépet zenekészítéshez, de ezt a hangzást próbáltam megtartani akkor is, amikor átálltam a mintázásról a szintire. Célom volt az is, hogy megmaradjon a torz hatás.

Három évvel ezelőtt a magyar Farbwechsel kazetta kiadónál jelent meg a bemutatkozó EP-d. Mostanában milyen megjelenéseid voltak?

Eddig válogatáslemezeken jelentek meg zenéim.  Tavaly év végén jött ki egy kazettám a videogamemusic nevű angliai kiadó gondozásában. Egyébként ez a kiadó az angol hálószoba-underground egyik éllovasának számít, szóval nagy megtiszteltetés számomra ez az egész. Idén januárban jelent meg az a remix, amit az Amoeba zenekarnak készítettem. Sági Viktor még tavaly keresett meg azzal a kéréssel, hogy készítsek egy remixet új lemezük egyik tételéből, és mivel nagyon szeretem a zenéjüket, egyből tudtam, hogy érdekes koprodukció születhet a belőle.  Hát érdekes lett (nevet). Ebben az esetben egyébként kénytelen voltam mintázni, de a remixek nyilván másként is szólnak, mint azok a cuccok, amiket kizárólag a saját eszközeimmel csinálok. 

Kanyarodjunk kicsit vissza az újra fellendülőben lévő kazettaiparhoz. Szerinted mennyire van piaca ennek a médiumnak?

Minden kazetta egy-egy önálló művészeti termék, mert a kiadó találja ki a grafikussal, hogy nézzen ki, például azt is, hogy milyen színű legyen. És annak ellenére, hogy kihalt a zenekiadás, az újabb generációk már a kezükben akarják tartani ezeket a hordozókat, számukra ez már-már egy fétis. A kazettának ráadásul még a hangzása is más, főleg, ha ezeket a zenéket mondjuk régi szintikkel csinálják, amik pedig abban az időben készültek, amikor a kazettagyártás a fénykorát élte.

Egyébként mivel foglalkozol, ha nem zenélsz?

Hála Istennek akkor is körülvesz a zene. Ambrózy Kristóffal a Toldiban megvalósuló NIGHTDRIVE sorozat csapatába tartozunk; együtt találjuk ki, kiket hívjunk el fellépni és közösen is bonyolítjuk le az eseményeket. Emiatt is sok zenét hallgatok, és aki ideillik, megpróbáljuk elcsábítani.

Fotó: Fülöp Dániel

*

Lajos, rajtad a világ szeme. Te döntöd el, kivel készüljön a következő interjú.

Szurcsik Erika művésznőre esett a választásom; egyrészt mert nagyon szeretem, amiket csinál, valamint feltűnt, hogy még nem volt női interjúalanyotok.

Sirens wailing, doors slamming and Chinese food. Barely over 18, but his profile is followed by over 7000 users on SoundCloud. On the recommendation of RobotDeck, I have visited Bálint Rubóczki AKA glxy in his home, who has been producing better and better beats since only a year ago. When not creating, he studies English Studies at the University. This time, however, examination period was not the topic we were talking about.

Photo: Daniel Fülöp

As we have learned during our previous interview, the genre of Cloud is not well known. How did you stumble upon this trend?

It was 3-4 years ago, that I started to get acquainted with Cloud Trap, and the more I listened to it, the more I wanted to try myself in making music. I admit it, I made very lame things at first, but I am glad I learned the self-taught way – and not through internet tutorials.

Even though you only started making music a year ago, your Soundcloud profile already has thousands of followers. How do you feel about such a success?

On the one hand I am really glad about it, on the other hand I find it very surprising, as I don’t know who are these people and how did they get there? (laughs) My first successful song was Chinese Food Takeaway, which was replayed by over 75 000 people. I composed that at a time when I was having a lot of Chinese food, so the song was created under that influence. By the way, I have another project besides glxy, which is Shell Sport. I founded this project with Adrian, a friend of mine living in America, who is known on Soundcloud as Prayer. Even though we knew from the beginning that we both make music, our first conversation was about GTA. Then we became friends and started to make music together. We make beats through Skype – one of us begins it, the other continues, until the beat takes form.

Maybe it is because there are ten years between us, that I find it peculiar that you consider a fellow musician your friend, without ever meeting him in person. Do you guys not feel a need for meeting offline?

We already know each other for one and a half years, and we can talk everyday online the same way we work together. Of course, it would be cool to hang out together, but at the moment that is impossible. However, if all goes well, he will visit Hungary this summer, and we might even give a live performance together. By the way, I have a friend I have known online for 3 years and we still haven’t met offline.

Photo: Daniel Fülöp

How would you describe your music to someone has not yet heard about you?

Cloud Trap has a wide variety of styles. I would rather refer to my project, glxy, as Future Garage. Shell Sport is Cloud, but we represent an abstract voice even in the genre. We try to sneak unusual melodies into our music, and create something different. My latest glxy EP is pure Garage music, I have not made Cloud Trap beats for a while now.

I cannot imagine myself as a guitarist, for example, because it would really bother me, if made mistakes during a concert. I rather compose music at home, in my room, and make everything perfect.

Cloud Trap is not well known in Hungary yet. Can you tell us about this scenario?

There is really only a few of us, who play this kind of music, so we try to keep together as much as possible. We have a party series called ELEVATED where we play together. Our next party, called BEATSIMOGATÓ will take place in Müszli on the 25^th of February.

It is not only Cloud Trap that counts as young in our country, you are very young too. How do you feel in this music community?

It surprises me, that I am among them at this age and that I can perform with them. It feels a bit strange, as if I would not fit in because of my young age. Surely, others do not see it that way, it might only feel like that for me.

How is living in Budapest inspiring you?

I am from a small village next to Nyíregyháza, called Napkor, which is basically in the middle of nowhere. I moved to Budapest exactly one year ago, and this environment is much more inspiring than Napkor. At home I have not been going out, I have not even gone to parties at Nyíregyháza often, because there were no clubs that would play music that suits my taste. In contrast, Budapest has a lot of events I can go to.

What do security guards say when they see you going to your live act?

First they were just staring, like, who am I, and where am I going? Then I told them I’m going to play live here, and they shrugged their shoulders and said: well okay… (laughs)

What do your parents think about the music you make?

They support in everything, while holding it important that I finish university.

Once my grandfather listened to my music and said only this: ‘I don’t know what people like about this, but if they like it and you can make money, keep on making it!’ (laughs)

Do the neighbors take it well?

Usually no one is home during the day except for one old man in the basement, who listens to the radio very loud. Most of the time even louder than my music. It is like we’re fighting each other those times. (laughs)

RobotDeck told me that you only use an iPhone earphone when working on your music, that is all your equipment.

I really don’t have any special gadgets other than my earphones, except for this speaker that is a remainder of school parties. I don’t even use samplers, I only play notes. Sometimes I take my phone and record different sounds, like the slamming of a door. Last time I recorded the sound of a toy xylophone.

Photo: Daniel Fülöp

And now it is your turn to name the next musician in our series of Interviews.

I thought about Viktor Sági, who other than being the guitarist of Amoeba, is also the head of the ELEVATED collective. He was the first one to notice me when I started making music, and he was the first one to invite me to play live last May. I also like how he brings funky elements to his music. He is a musician of high caliber, who would deserve much more attention.

Written by: Vince Tompos

Transleted by: Gergely Kovács

Ő tervezte a budai Jégbüfé arculatát, most a MÜSZI az egyik kedvenc helye, és hogy minden beleférjen a napjába, reggel kilenckor kel, és hajnali háromkor fekszik. Ha éppen nem zenéken dolgozik, tervezőgrafikával foglalkozik, más munkái mellett az egyik vezető hírportál art directora. A szinténzenész Gryllus Ábrisnál járt. 

Fotó: Fülöp Dániel

Ha Danival tévéstáb lennénk, először arra kértem volna Ábrist, hogy mutassa meg, hogyan készülnek a beatek. Sajnos nem vagyunk az, de aggodalomra semmi ok, természetesen így is tudunk majd zenéket mutatni.

Ábris, te köztudottan footwork stílusban is zenélsz. Mit kell tudnunk erről a műfajról?

A footwork Chicagoban alakult ki, a nyolcvanas években. Eredetileg egy tánc volt, a zene is nagyon mozgás orientált. Ugyenezen a Chicago House ágon fejlődött ki a kilencvenes években a juke zenei stílus is. Sokáig egyébként a footwork megmaradt egy nagyon erős szubkultúrának, az igazán nagy nemzetközi áttörése 2010 táján történt meg, amikor európai kiadók elkezdték a chicagoi producerek dolgait kiadni. Azért szerettem meg ezt a műfajt, mert teljes mértékben „kikönyököletlen”, és mivel kevés benne a szabály, tulajdonképpen bármi belefér. Az egyetlen nagyon meghatározó dolog a 160/80 bpm-es tempó.

Hogyan talált rád az elektronikus zene?

Legelőször a Mulató Aztékok Misijével kezdtem el zenélni, aki már akkor nagyon jól MC-zett, amikor tizenöt évesen együtt jártunk rajziskolába. Együtt kezdtünk beateket írni, így indult az egész. Ha azt kérdezed, mi volt az első elektronikus zene, amit írtam, akkor az a válaszom, hogy hip-hop. De sosem tudtam igazán jó beateket írni, mert mindig elkezdtem túlságosan kísérletezni; nekem hosszabb idő zeneileg beérni, máig tart. Kezdetben képes voltam akár hetekig elmolyolni egy-egy zenével. Később aztán elkezdtem másokkal dolgozni, és pont a Sági Viktorral való közös alkotás volt az első lépésem a spontánabb zenélés felé. Viktor ugye régebb óta is zenél, meg neki ott van például az Amoeba, valamilyen értelemben tehát ő  „zenészebb zenész”, mint én. Vele volt az első olyan élményem, hogy úgy is lehet zenélni, hogy közben nem szerkesztgetünk.

Az Azurék S*10 kiadójánál jelent meg az első lemezem. Annak idején az akkori barátnőm titokban elküldte nekik a zenéimet, amiket amúgy a fióknak írtam. Aztán nem sokkal később a semmiből felhívott Azur, hogy „ hallottam a zenédet, gyere le a Zsebrakéta stúdióba valamikor”. (nevet)

Fotó: Fülöp Dániel

Az Uffallo Steez mellett létezik egy másik zenei kollaborációd is, mesélnél erről is egy kicsit? 

Igen, van egy másik, talán technonak nevezhető formációm, amit Farkas Mikivel együtt csinálok, ez a FOR. Erről azt érdemes tudni, hogy egy kicsit erőszakosabb, ugyanakkor sokszor meditatív, nagyon vasas, ipari ügy. Amikor Mikivel elkezdtünk zenélni ’13/’14-ben, már egyértelmű volt, hogy akkor lesz igazi amit csinálunk, ha csak vasakon, szintiken, dobgépeken és samplereken dolgozunk, és úgy vesszük fel a számokat, hogy utána már szinte csak keverjük őket. Fontos, hogy élő hangszerként használjuk ezeket az eszközöket. Arra törekszünk, hogy ezekkel a cuccokkal a tudatosan torzított hangokat is tisztán szólaltassuk meg. Úgy, hogy a zene tele legyen dinamikával, felhangokkal – tehát ne csak túlvezérelt torzítás legyen. A múltkor például a bojler hangját vettük fel és azt kezdtük el vagdosni, de olyan is volt, hogy az egyik számban egy Nemes Z. Márió verset kiabáltunk fel és aztán abból vágtunk ki szótagokat, majd úgy csináltunk belőle egy ismeretlen szöveget. Persze ezek bevett módszerek, de a FOR.-nál van egy nagyon szabad megközelítés. Az Uffalónál is, de az teljesen más, ott tényleg olyanok vagyunk, mint két kisgyerek a homokozóban: csináljuk a tukkóságokat, és közben fetrengünk a röhögéstől.

Fotó: Fülöp Dániel

És ott van még az Yvein Monq is, amit talán a legtöbben ismernek Veled kapcsolatban. Nekem a TWUN című klip tetszett a legjobban.

Az Yvein Monq egykor tulajdonképpen az alteregóm volt, mostanában kezdek róla leszokni, de aztán persze lehet, hogy visszajön… Amikor megmutattam a TWUN zenéjét, a klip rendezőjének, Horváth Viktornak, egyből mondta, hogy neki már régóta volt egy magas sarkúban bukdácsolós klip-ötlete, ami ehhez nagyon passzolna. Úgyhogy onnantól kezdve szinte csak rá és a szuper közreműködőkre  kellett bízzam a dolgot.

Melyik formációdat tartod a fő projektednek?

Nincsen fő projektem; körülbelül mindegyikre ugyanannyi időt fordítok, bár a FOR.-ra talán többet gondolok mostanában. Ezek mellett pedig most épp finomabb textúrájú zenékkel kísérletezek egyedül. Bár sokszor inkább a grafikai munkáim vannak előtérben, most éppen két táncelőadás zenéjén is dolgozom. Mindkettő kortárs tánc, az egyik már kicsit előrehaladottabb fázisban van, a másikkal pedig még csak most fogunk először próbaterembe menni. A tánc számomra amúgy teljesen új, de régóta szeretem, mert halálosan absztrakt és minden didaktikusságtól mentes tud lenni.

Fotó: Fülöp Dániel

Fontos dolog, hogy zenével más formában is foglalkozol. Mit kell tudni például Ligeti György metronóm installációjához készített művedről?

Ez a munka a tavalyi OFF Biennáléra készült, Ligeti Poème Symphonyque című darabjának parafrázisa. Az újragondolt helyzetben a száz metronóm egy szabályos rácsban helyezkedik el a térben úgy, hogy be lehessen közéjük sétálni. Mindegyik metronóm az emberek mozgására reagálva változtatja a tempóját, így lehet az installációval új ritmikai mezőket létrehozni. Mivel több ember is tudja egy időben befolyásolni a metronómokat, ahhoz hogy valami tudatosan épített ritmika jöjjön létre, egymásra reagálva kell benne mozogni. Nagyon érdekelnek az ilyen fajta helyzetek ahol hangban és térben egyszerre lehet gondolkodni.

­*

Most pedig ahogyan ilyenkor az lenni szokott, megkérlek, hogy add át a stafétát következő szinténzenésznek!

Nádházi Lajost, A I W A-t ajánlanám figyelmedbe. Nagyon szabad, torz house, néha egészen off beat szinti ügyek. Szép dolgokat csinál.

Szöveg: Tompos Vince

Január végén adott lemezízelítő koncertet az Amoeba az A38 hajón, amire – nagy hiba ugyan –, de sajnos nem jutottam el. A brit Call Me Unique énekesnővel közösen írt anyaguk már javában készül, ezt bizonyítják többek között azok a teaser-jellegű videók is, amiket időről-időre megosztanak a facebook oldalukon. Sági Viktor gitárossal azonban most nem az Amoeba-ról, hanem a zeneipar aktuális kérdéseiről, az ELEVATED kollaborációról és az underground elektronikus zenék aktuális helyzetéről beszélgettem. 

Fotó: Fülöp Dániel

Kicsit több mint egy éve hívtátok életre a különböző stílusú elektronikus zenéket készítő producereket tömörítő ELEVATED kollektívát. Mesélj kicsit erről a csoportosulásról!

Eleinte inkább buli szervezésről szólt a dolog, idén viszont rájöttünk, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha kollektívaként működünk. Csoportunk nem csak trapről szól, ugyanúgy beletartozik a mid-alapú zene is – ami a hip-hopból jön –, vagy a soul alapokkal, és a bass-el, house-al teli hatásokkal működő fúzió. Körülbelül 15-16-an vagyunk a csoportban, és leginkább a soundcloud felületen találjuk meg egymást. Ezt a platformot szeretnénk felhasználni arra, hogy tovább növekedjünk. Január közepén kijöttünk egy válogatással, amin minden olyan előadónk közreműködött, akik korábban már részt vettek a bulijainkon. Fontosnak tartjuk a fiatal, felfutóban lévő producerek felkutatását, akik rezonálnak azokkal, amiket csinálunk. Nálunk lépett fel először egyébként Bálint is, akit az interneten keresztül ismertünk meg.

Az ELEVATED kollektívának az ereje a sokszínűségben rejlik. Szeretnénk az új előadók zenéit kiadványokon keresztül bemutatni, akár single, akár EP formában. A MÜSZIben pedig különleges hangulatú BEATSIMOGATÓ-bulikat szervezünk. Olyan producer estek ezek, ahol az érdeklődők betekintést nyerhetnek a kulisszák mögé, és kivetítőkön keresztül élőben végigkövethetik, hogyan is készülnek a beatek.

Vanis néven te magad is producerkedsz, de korábban a Shell Beachben és a Velvet Stabben is megfordultál. Hogyan jött az elektronikus irányzat?

Mindig is párhuzamosan volt jelen az életemben ez a két zenei világ – sosem tudtam és nem is akartam megszakítani a kapcsolatot egyikkel sem. De alapvetően gitáros vagyok, emiatt kezdtem el zenélni még nagyon régen. 2003/2004-ben már komolyabban foglalkoztam különféle elektronikus zenék készítésével, ezzel egy időben pedig zenekarokban is játszottam. Elsőként a Velvet Stabben gitároztam, később a Shell Beachben is játszottam, és akkor már létezett a Vanis & Crain, nevű producerpáros csapatunk is. Ez alatt a név alatt hip-hop beateket készítettünk és közreműködtünk különböző rapperekkel, így születettek meg a Mekvárt Szleng és az egyéb S10 kiadónál megjelenő lemezek/válogatások.

Nem szokványos, hogy ugyanazon ember egyik nap underground metal zenekarban gitározik, másnap pedig otthonában pakolgatja a beateket. Mitől függ, hogy mikor nyúlsz apengetőért, és mikor a midi-billentyűzetért?

Inspiráció kérdése az egész. Vannak évszakok, amikor szívesebben foglalkozom kizárólag élőzenei dolgokkal – ilyenkor leginkább apró ötleteket veszek fel. És vannak olyan hónapok, amikor csak elektronikus zenével foglalkozom. Mostanában – talán mert nincsen keményebb stílusú zenekarom – nem érzem ezt a távolságot. Úgy érzem, van egy élőzenei szabadságom a hangszeremmel, ahova át tudom emelni a másik, produceri énem felől jövő inspirációkat. Amikor pedig elektronikus zenéket írok, a másik vonalról érvényesül az élő hangszeres világ. Ilyenkor szintivel igyekszem megvalósítani az olyan dolgokat, amiket amúgy gitárral oldanék meg.

És mit szóltak a metálos arcok annak idején, mondjuk a Mekvárt Szlenghez?

Szerintem még ma sem tudnak róla (nevet). Direkt nem akartam, hogy az emberek fejében összekeveredjen a két irányvonal, mert attól tartottam, egyikkel sem tudnak majd  igazán mit kezdeni.  Volt egy olyan időszakom, amikor csak hip-hop vonalon működtem, ekkor sem hívtam fel a figyelmet a rockzenei projekteimre. A metálos haverjaim közül is csak keveseknek mutattam meg, hogy amúgy készítek más zenéket is…

Most éppen melyik Viktorral beszélek?

Nem merném kijelenteni, hogy van „metálos” és „hip-hop-os”-énem, inkább megkülönböztetnék hangszeres zenész-ént és elektronikus zenész-ént. Mostanában egyébként inkább az elektronikus zenész-énemet érzem aktívnak. Talán azért, mert igen csak foglalkoztat az ELEVATED és ezzel együtt az a hálózatnyi ember, akivel összefogtunk az elmúlt időkben.

Fotó: Facebook 

Említetted, hogy leginkább a soundcloud-on bukkantok rá az új arcokra. Pontosan hogyan történik ez folyamat?

Fontos tudni, hogy egy egész iparág sorakozott fel a tehetségek felkutatására: kiadók és kollektívák figyelik az új tehetségeket. Ahogyan youtube-on, úgy a soundcloudon is léteznek ilyen csatornák, ezeket egyébként rengeteg ember követi. Ha valaki bekerül akár csak egyetlen egybe, sokkal nagyobb eséllyel indul a versenyben. Ezek a kollektívák állandóan vadásszák az új előadókat, producereket, és ha közülük meg is keresnek valakit, akkor azt teljes mértékben támogatják.

Idestova hét éve vagy egy nagy lemezkiadó munkatársa. Ebben a minőségedben hogyan tekintesz az ELEVATED kollektíva tagjaira?

A nagy kiadók sajnos nem foglalkoznak ilyen apróságokkal, mint a mi csoportunk – nincs is megfelelő apparátusuk ehhez a feladathoz. Őket inkább azok az előadók érdeklik, akiknek már kialakult egy nagyobb követői bázisuk. De az is igaz, hogy mondjuk Angliában sokkal többet érhet el egy tíz-húsz ezer fős hallgatói bázist maga mögött tudó beatmaker, mint itthon. Ott megvan ennek piaca, mert vannak emberek, akik foglalkoznak ezzel. Lehetőségem volt egyébként végignézni a cédéipar összezsugorodását, és most már egy ideje láthatom a digitális rész bővülését is. Azt tapasztalom, hogy az emberek egyre inkább legálisan fogyasztják a tartalmakat – ez alatt főként a streaminget értem, ugyanis ez a legközkedveltebb online zenehallgatási módszer mostanában.

Idén a kiadónk bevételének több mint 50 % -a digitális forrásból származik. Ez az arány globálisan már jó ideje állandó, itthon viszont először most értük el ezt az arányt, főként a Spotify terjedésével. Így főként a kiadók járnak jól, a művészek kevésbé. Zenész fejjel gondolkodva persze nem egy fenntartható modell, mivel egyszerűen ez a konstrukció nem kompenzálja kielégítő módon a zenei alkotókat, előadókat.

Ha lehetőséged lenne rá, melyik underground zenekart szerződtetnéd nagy kiadóhoz? Egyáltalán odavaló egy ilyen stílusú zenekar?

Szívem szerint nem vinnék underground zenekart nagy kiadóhoz. A kettő nem kompatibilis egymással, hiszen egy underground bandának pont a közösségi média adta lehetőséget kellene kihasználnia, vagy a blogokat, mert ott tudja leginkább elérni a közönségét. Egy nagy kiadó inkább a pénz világáról szól. Másfelől pedig, nagy valószínűséggel irreális célok lebegnének a zenekar szeme előtt. Mert attól még, hogy valaki nagy kiadós lett, még nem lesz belőle feltétlenül sztár. Ez nem így működik, mert egy nagy kiadó sokkal nagyobb piacra dolgozik. Ráadásul itthon elég kevés zene tartozik mainstream kategóriába. Inkább olyan zenészeket javasolnék egy nagyobb labelhez, akik szeretnének minőségi populáris zenét készíteni. Ilyen például Monkeyneck, neki van érzéke a popzenéhez. Másrészt érzi, mit kíván meg ez a piac; kiválóan vegyíti a saját deep house-os világát a populáris stílusjegyekkel.

*

Teszek egy ígéretet. Amennyiben elárulod, kivel olvasnál legszívesebben interjút, akkor én azt elkészítem Neked és az Olvasóknak.

Rendben. Gryllus Ábrist javaslom, aki amellett hogy Yvein Monq néven producerkedik, van egy FOR nevű, indusztriális, brutál techno formációja is. De ezeken kívül is vannak nagyon érdekes dolgai, amikről könnyen lehet, hogy sokan nem tudnak.

Interjú: Tompos Vince 

Szirénazúgás, ajtócsapkodás és kínai kaja. Alig múlt el 18 éves, de profilját már több mint hétezren követik a soundcloud nevű zenei közösségi oldalon. RobotDeck ajánlásaként glxy, azaz Rubóczki Bálint otthonába látogattam, aki mindössze egy éve kezdte el gyártani a jobbnál jobb beateket. Ha éppen nem alkot, akkor az egyetemen anglisztikát tanul. De természetesen most nem a vizsgaidőszakáról beszélgettünk.

Fotó: Fülöp Dániel

Mint az előző interjúból kiderült, itthon még nem annyira ismert a cloud műfaja. Hogyan bukkantál rá erre az irányzatra?

Három-négy éve kezdtem el ismerkedni a cloud trap-pel, és minél többet hallgattam, annál inkább élt bennem a vágy, hogy jó lenne kipróbálnom magamat a zenekészítésben. Bevallom, eleinte nagyon béna dolgokat csináltam; de örülök, hogy teljesen autodidakta módon – nem az interneten fellelhető tutoliarok révén – tanultam meg beateket készíteni.

Ahhoz képest, hogy még csak egy éve kezdted a zenélést, már több ezer követője van a soundcloud profilodnak. Hogyan viszonyulsz ehhez a sikerhez?  

Egyfelől nagyon örülök neki, másrészről meglepőnek is hat, mivel nem tudni, hogy kik ezek az emberek és egyáltalán hogyan kerültek oda (nevet). Az első számom, ami nagyobb sikert ért el, az a Chinese food takeaway volt, amit eddig több mint 75 ezren hallgattak meg. Azt akkoriban írtam, amikor nagyon sok kínai kaját ettem – ennek hatására alakult ki a szám.  A glxy mellett egyébként van egy másik projektem is, ez a Shell Sport, amit egy Amerikában élő barátommal, Adriannal hoztam létre, aki a soundcloudon Prayer néven munkálkodik. Ugyan már az elején is mindketten tudtuk a másikról, hogy zenéléssel foglalkozunk, de a twitteren mégis először GTA ügyben kezdtünk el beszélgetni. Aztán összehaverkodtunk, és így kezdtünk el együtt zenéket készíteni. A skype-on keresztül készítjük a beateket – egyikünk elkezdi, a másikunk folytatja, egészen addig, míg végül össze nem állnak.

Ugyan tíz év van köztünk, és lehet, ezért is furcsa nekem, hogy barátként tekintesz a zenésztársadra, miközben még nem is találkoztál vele személyesen. Nem igénylitek a világhálón kívüli találkozásokat is?

Adriannal már másfél éve ismerjük egymást, és ahogyan neten keresztül dolgozni is tudunk, ugyanúgy tudunk minden nap beszélgetni is. Persze király dolog lenne együtt elmenni valahova, de jelen pillanatban ezt nem tudjuk megtenni. De elvileg nyáron jön Magyarországra, és akkor talán még egy közös fellépést is össze tudunk majd hozni. Egyébként van olyan barátom is, akivel már három éve ismerjük egymást, és még mindig nem láttuk egymást a neten kívül.

Fotó: Fülöp Dániel

Hogyan írnád körül a zenédet annak, aki még nem hallott rólad?

Elég sok fajtája van a cloud trapnak. A saját, glxy nevű projektem stílusát inkább future garage-nak mondanám, a Shell Sport az a cloud, viszont mi a műfajon belül is inkább egy absztrakt hangot képviselünk. Szokatlan melódiákat igyekszünk becsempészni a zenénkbe, így próbálunk másként hangzani, mint a többiek. A legutóbbi glxy EP-m színtiszta garage zene, cloud trap beateket már jó ideje nem csináltam.

Nem tudom elképzelni magamat, például gitárosként, mert koncert közben biztosan zavarna, ha egyszer-egyszer félre fognék valamit. Azért szeretek inkább itthon komponálni a szobámban, mert akkor mindent tökéletesre gyúrhatok.

Magyarországon egyelőre kevésbé ismert a cloud trap, mesélj egy kicsit erről a szcénáról!

Valóban kevesen vagyunk, akik itthon ezt a zenét játsszuk, ezért igyekszünk minél jobban összetartani. Van egy buli sorozatunk, az ELEVATED, ahol közösen zenélgetünk, a következő, BEATSIMOGATÓ bulink február 25-én lesz a Müsziben. Nagy célunk, hogy minél szélesebb körben elterjedjen ez a számunkra kedves műfaj. 

Nem csak a cloud trap számít hazánkban fiatalnak, hanem te magad is az vagy. Hogy érzed magad ebben a zenei közegben?

Meglep, hogy köztük vagyok ennyi idősen, és hogy felléphetek velük. Kicsit furcsán is érzem magam, egy picit olyan, mintha fiatalkorom miatt nem is illenék oda. Persze a többiek biztosan nem így állnak hozzá, csak számomra tűnik úgy.

Mennyiben inspiratív számodra Pesten élni?

Egy Nyíregyháza melletti kis faluból, Napkorról származom, ami tulajdonképpen a semmi közepén van. Pont egy éve költöztem fel Budapestre, és ez sokkal inspiratívabb környezet számomra, mint Napkor. Otthon egyáltalán nem jártam el esténként sehova, sőt még Nyíregyházára se nagyon mentem el bulizni, mert nem volt olyan klub, ahol a stílusomhoz illő zenéket játszottak volna. Ezzel szemben Pesten rengeteg olyan rendezvény van, ahova el tudok menni.

Mit szólnak a biztiőrök, mikor látják, hogy fellépésre igyekszel?

Legelőször csak néztek, hogy most én akkor ki vagyok, és hova megyek? De aztán mondtam, hogy fellépni jövök. Erre meghúzták a vállukat és mondták, hogy hát jó… oké… (nevet)

A családod mit szól hozzá, hogy ilyen zenékben utazol?

A szüleim mindenben támogatnak, persze fontosnak tartják, hogy elvégezzem az egyetemet.

Amikor nagyapám meghallgatta a zenémet, a végén csak ennyit mondott: „nem tudom, hogy ezen mit szeretnek az emberek, de ha szeretik, és pénzt is tudsz vele keresni,akkor csináljad!” (nevet)

A szomszédok hogy bírják a kiképzést a házon belül?

Általában napközben nincs itthon senki, csak a legeslegalsó szinten egy öregúr, akinek van egy rádiója, amit állandóan bömböltet. Legtöbbször még hangosabban is, mint ahogyan én szoktam zenélni. Ilyenkor egymás ellen harcolunk. (nevet)

RobotDecktől tudom, hogy egy iPhone fülhallgatóval dolgozol, ennyi az összes felszerelésed.

A fülhallgatómon kívül tényleg nincsen semmi extra cuccom, kivéve ez a hangfal, ami még suli bulikból maradt vissza. Nem használok szemplereket sem, csupán hangokat játszok fel. Néha előveszem a telefonomat és felveszek különböző hangokat, például ajtócsapkodást. Legutóbb például egy játék xilofon hangját rögzítettem.

Fotó: Fülöp Dániel 

*

Most pedig, rajtad a világ szeme, Bálint. Kérlek, nevezd meg a következő szinténzenészt. 

Sági Viktorra gondoltam, aki amellett, hogy az Amoeba gitárosa, a már említett ELEVATED kollektívának is a feje. Azért is lenne jó, ha vele készítenél interjút, mert amikor elkezdtem zenélni, ő figyelt fel rám először, és ő hívott el fellépni még tavaly májusban, a 18. születésnapomon. Az is szimpatikus Viktorban, hogy az elektronikus zenéjébe is beleviszi a funkos elemeket; ezzel együtt olyan kaliberű zenész, aki sokkal több figyelmet érdemelne.

Szöveg: Tompos Vince

Sok minden miatt szeretem ezt a blogot, de közülük a kiszámíthatatlansága az egyik legfőbb ok. Sosem tudod, ki lesz a következő szerencsés… Legutóbb Kispestre látogattunk Danival, hogy felkeressük a Tink Misi által javasolt RobotDeck alkotóműhelyét. Miután sikeresen megkerültük a fél városrészt, kilyukadtunk Dexinél, aki készséggel bevezetett minket házi stúdiójába.

Fotó: Fülöp Dániel

Hogyan írnád körül a cloud rap műfaját?

A cloud rap esetében hip-hop alapokon nyugvó, atmoszferikus, visszhangos zenéről beszélünk. Úgy tudom, itthon egyelőre csak én mozgok ebben a műfajban, nem találtam mást eddig sajnos. Nem tudom miért, de Magyarországon nagy távolságtartással kezelnek mindent, ami új. Már régebben is szerettem az ilyen chillesebb beütésű rap cuccokat, de amúgy az akusztikus indie zenétől a wonkie-in át a grindcore-ig mindent meghallgatok. Nagy célom, hogy itthon is szintet lépjen a cloud rap műfaj ismertsége. 

Ahogy utánanéztem a műfajnak, könnyedén rájöttem, hogy alapvetően rétegzenével van dolgom. Te hogyan találtál rá erre a műfajra?

Mindig is érdekelt a zenekészítés, de a ZöldRobotMajommal kezdődött minden, még 2004-ben. Először Gríín hozott nekem egy programot, azon kezdtem el az egészet. Tudtam, hogy ha valaha valakivel zenét készítek, az majd csakis ő lesz, mert nagyon egyedinek tartottam azt, amit csinál. 2001-ben ismertük meg egymást, és rá pár évre már gyártottam is neki az alapokat. Életem első zenéjét egy corn flakes-hez járó zenekészítő programon készítettem – emlékszem, egy hónapig tartott ez a folyamat. A szólóprojektembe két éve kezdtem bele, ami úgy indult, hogy elkezdtem éneklős angol nyelvű remixeket készíteni. Ezek a számok is minimum egy hónapig készülnek, hiszen minden apró kis részlettel alaposan foglalkozom. Aztán jött a soundcloud – ott találtam rá először a jó kis magyar cuccokra.

Fotó: Fülöp Dániel

Ebben a szobában gyártom a beateket, a mastert is itt csinálom, és a felvételek nagy része is itt készül. Miután elkészülök a beatekkel, áthívom az arcokat, akik szimpatikusak nekem és tudom, hogy vevők arra a fajta cuccra, amit én nyomatok, és együtt kiválasztjuk a zenéket. Minden nap nézem az újdonságokat, Tinkkel is a soundcloud-on ismertük meg egymást. Örültem, hogy rájuk leltem, tetszett, hogy náluk nem a szokásos sírásrívás ment, meg a keménykedés, hanem egy kis laza cucc volt.

Ezelőtt még soha nem hallgattam cloudot, most egy kicsit belekóstolhattam, hogy miről is van itten szó.  Beszélgetés közben pedig előkerült egy kis sóskafőzelék is, amit tükörtojással egyetemben tálalt nekünk Dexy barátnője…

Mindegyik zenészedet a soundcloudon keresed?

Nem, néhányukat facebookon találtam meg. De olyan is volt, hogy engem kerestek meg azzal, hogy szeretnének velem dolgozni.  Én pedig bármit szívesen meghallgatok, mert minden érdekel.

A rockzenében a punk számít lázadónak, a rappen belül ennek a cloud a párja?

Ezt hadd ne én mondjam meg! Én amúgy lázadó vagyok és a ZöldRobotMajom is mindenképpen annak számít. Egyébként Gríínnel kitaláltunk egy újabb hülyeséget, de ez most még egy szűz-forró cucc. De neked elárulom: nemsokára Rainbowboys néven fogunk nyomulni és erotikus-popot fogunk játszani! Eddig ilyen számcímeink vannak: Érzelmek, Négy səgg, Superszexy, Eminencia.

Fotó: Fülöp Dániel

Tanultad a zenekészítést, vagy autodidakta módon sajátítottad el a komponálást?

Szerintem egyáltalán nem tudok zenét csinálni, csak a többiek mondják azt, hogy igen… Imádom a zenét, ennyi az egész! Mindössze csak addig csinálom, amíg nem lesz olyan, hogy tetsszen. Régen festettem, akkor az adott hasonló jó érzést, viszont ezzel meg az volt a baj, hogy minél többet zenéltem, annál kevesebbet festettem. Most már jó rég óta csak zenéket készítek. Van, amikor fél óra alatt összehozok egy jó alapot, de van olyan is, amikor három napig agyalok valamin és csak fogom a fejem… Minél több zenét csinál az ember, annál könnyebben meg tudja állapítani, mi jó, és mi nem. Nagyon fontosak azok a külső emberek, akiknek megmutogatom a zenéket. Ma már egyre több zenész barátom is van, ők is jókat szoktak hozzászólni a dolgaimhoz. Meg kell mutatni másnak is, és ha azt mondják, hogy szar, akkor azt el kell hinni.

Sokan azt hiszik, hogy én ilyen kis eminens darkos gyerek vagyok. Közben nagyon nem, életvidám macska vagyok, számomra ezek a zenék tök vidámak!

Sokat gondolkodtam azon, hogy miből lehet tudni, hogy elkészült, befejezett egy mű és már nem kell sem elvenni, sem hozzáadni belőle. Te hogyan vélekedsz erről?

Ez jó kérdés. Nincsen tökéletes alkotás; érezni kell, mikor kell abbahagyni. Egyszer le kell tenni a pontot és megálljt kell parancsolni magadnak.

Évekig éltél kint Amerikában, ott milyen hatások értek?

Mielőtt kimentem Amerikába, a Havanna lakótelepen nevelkedtem, ami ugye elég gettó fos, de én azt is élveztem. Ismerek még onnan arcokat, akiket, amikor néha-néha elhívok a városba, általában ilyen és ehhez hasonló válaszokat kapok: „Mi? Hü-hü-hü hülye vagy? A városba? Öreg vagyok én már ehhez!” És ezek a gyerekek fiatalabbak nálam! Amikor kimentünk Amerikába, Brooklynban laktunk, ahol az iskola totális game over volt... Gimi első osztályba kellett volna mennem, de visszaraktak nyolcadikba, ahol összeadni tanítottak, így csak két hónapot voltam ott. Teljesen kiégtem, inkább elmentem dolgozni. Magyarországon megszoktam a boom bap hangzást, odakint pedig egy tejesen más világ tárult elém.  Amerikában ismertem meg a trap szerkezetű cuccokat, és ezen kívül még rengeteg zenét. Odakint a legelvontabb absztrakt hip-hoptól kezdve a legpopulárisabb dolgokat hallgattam… Zeneileg nagyon finnyás voltam, meg amúgy is egyre inkább az vagyok, leszámítva hogy még a legsuttyóbb, legprimitívebb zenéket is szeretem. Amúgy szivárványlájfot élek, szeretet és békepárti vagyok!

Fotó: Fülöp Dániel

Azt vallom, hogy amiben van egy kis potenciál, azt be kell fejezni, még akkor is, ha nagyon nehéz.

Régóta dolgozol a nagylemezeden, mesélnél erről egy kicsit?

Felhőgép lesz a lemez címe, és az összes olyan MC szerepelni fog rajta, akiket szeretek, leszámítva egy-két tagot, akik sajnos nem értek rá. Az volt a koncepcióm, hogy mindenki saját magát adja és ne csak felhő rap legyen rajta. Február elején fog megjelenni; még van két szám, aminek nem kaptam meg a sávjait.

Mivel foglalkozol, ha éppen nem zenélsz?

Hollandiában téglát lapátoltam és az építőiparban tevékenykedtem, Amerikában mosogattam, meg szabászaton hordtam az anyagot, itthon pedig az ipari gépészetben dolgoztam. Most meg eseti munka jelleggel adatarchiválásokat végzek. Hál’ Istennek takarékos gyerek vagyok, ezt már odakint megtanultam. A szüleim egyébként mindenben támogatnak, mert tudják, hogy most teljesen bele vagyok bolondulva a zenébe.

Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?

Mint minden zenész, én is szeretnék megélni ebből, de hát ez elég necces. Akár popzenét is csinálnék álnéven, hogy ha abból pénz lenne! Mert tudok olyat is, ha akarok! Majd a Rainbowboys erotikus popja, na az majd berobban! :D

Fotó: Fülöp Dániel

*

Mint zenerajongó, kivel készítenél interjút?

Sok mindenkit szeretek, de most glxy-t ajánlom figyelmedbe. Nagy rajongója vagyok Bálintnak, akit egy kis zseninek tartok, mert a zenéit saját magának keveri egy kis bedugós iPhone fülhallgatóval. Minden, amit csinál, az olyan kis bálintkás… Rám is mondják, hogy ha lenyomok két gombot, az annyira RobotDeckes... De fogalmam sincs, hogy ez mitől lehet így. :)

Szöveg: Tompos Vince 

Első hip-hop élményem Ganxsta Zolee és a Kartell Jégre teszlek című lemeze volt, amit unokatesómtól, Danitól kaptam kölcsön másolt kazettán, még hetedikes koromban. Aztán jött Sub Bass Monster és a Gyulafirátót; tizenöt évesen a házibulikban egy ideig volt rapzene hallgatás is, és ismerem még a ferences rendi Stan Fortuna atyát. És több most tényleg nem jut eszembe.

Mulató Aztékok (Fotó: Fülöp Dániel)

A Blaha Lujza téri gyrososnál beszéltük meg a találkozót Tink Misivel. Még egy gyors kávé, aztán irány a bázisuk, vagy ahogy ők hívják, a Balzac. Már bánom, hogy nem kértük meg Tinket, hogy rappeljen egyet a négyes-hatoson, a délutáni csúcsidőben biztosan feldobta volna az elcsigázott utazóközönséget. A Jászainál lepattanunk a villamosról; beugrunk a közeli boltba néhány sörért, majd egy-két lépés és már ott is vagyunk a birodalomban. Fél hat van, de Ákos, az indián duó másik tagja még nagyban durmol. Misi kedvesen felébreszti (kelj már fel, te állat, interjúúú van), gyors kávéfőzés és irány a szoba, ahol az aztékok szabadidejük nagy részét töltik…

„A zeneírástól az utolsó mix masterig mindent mi csinálunk, javarészt ebben a szobában.” – kezdi Misi, majd Ákos hangulatteremtés gyanánt beteszi a legutóbbi beat-jét. „Itt írtuk meg a Füli Gér című számot is, körülbelül 10 perc alatt – kezdi Tink. „Két-három fajta szövegtípust írok: vannak az egziszt, naplószerű dolgok, aztán van, amikor csak rappelünk a rappelésről – ezt nevezem én „bullshitting over instrumentálnak”, és van olyan is, amikor ennek a kettőnek az elegyéből jön össze a végeredmény.”

Fotó: Fülöp Dániel

Kezdetben csak hobbyként nyomtuk. Átjöttünk meló után, elővettük a rappeket, aztán eltelt egy hét, és már nem is foglalkoztunk velük. Majd szépen lassan beleuntunk abba, hogy nem fejezzük be az elkezdett zenéinket. Ma már célunk, hogy képesek legyünk befejezni mindent, amit elkezdtünk.  Úgy érezzük, végre sikerült felnőnünk ehhez a feladathoz.

Milyen metódus szerint dolgoztok?

Régen úgy történt, hogy otthon megírtam a dob loopokat, ezeket beeditáltuk Ákosnál, és akkor arra kezdett el játszani. Ezután megírtuk rá szöveget, akár együtt. Régebben amúgy a Magyar Postánál dolgoztam kézbesítőként, a szövegek többsége a munkahelyemen ért sok stresszről szóltak, ezek inspiráltak. Akkoriban marha fáradt voltam, mert korán kellett kelnem, az időpara mindig bennem volt. A fő témáim mindig erre épültek, ezek ilyen arcképszerű szövegek, egzisztencialista dolgok voltak. Nem hallgattam akkor sem túl sok magyar hip-hopot, inkább azokat, amikből inspirálódtam, meg eleve nem hip-hop központú a zenehallgatási szokásom. Idővel aztán elkezdtünk dalszerkezetekben gondolkodni, Ákos pedig alaposan beleásta magát a zeneelméletbe. A szerdai Open stage is sokat jelent, mert ott kommunikálni kell a közönséggel. Ma már arra akarok rámenni, hogy hookokat, refréneket írjunk, és abból induljunk ki. Most ezt látom a jó módszernek, hogy otthon megírom, itt pedig befejezzük.

Tíz évet a hálószoba rejtekében töltöttetek. Mi vitt Titeket rá, hogy kibújjatok „odvatokból”?

Úgy éreztük, most lehetünk sikeresek, most értünk meg erre. Beleuntunk abba, hogy nem tudjuk terveinket megvalósítani és határainkat kibővíteni, mert megcsömörlöttünk attól, hogy a fióknak dolgozunk és hogy befelé élünk. Hogyha valamikor majd tényleg híresek leszünk, akkor az amiatt lehet majd, mert nem húsz, hanem harminc évesen kezdtünk el kifelé élni. Már mögöttünk van egy csomó minden, otthoni produkció, így érettebb dolgokkal tudunk jelentkezni. De fontos tisztázni, hogy nem azért kezdtük el ezt, hogy megmutassuk, hogy bárkinél is jobbak vagyunk! Egyszer toltam egy olyat, hogy beütöttem a youtube-ba, hogy magyar hip-hop, hogy kicsit képbe kerüljek. Utána két napig rosszul aludtam, mert kicsit túltoltam. Konkrétan szarul voltam tőle. Azt vettem észre, hogy ma is ugyanazok vannak előtérben, mint akik 10 évvel ezelőtt is. Persze semmiképp sem akarok senkinek beszólni, de most itt van ez a BOOM BAP/GOLDEN ERA vonal markáns jelenléte… Viszont szerintem ez Budapest, nem pedig New York, szóval nem kell ennyire ráfeszülni. Ugyanakkor mindenki csinálja azt, amit szeret, de úgy érzem, ez kicsit túl van tolva mostanában, mert a hip-hop ennél sokkal több rétegűbb – elég csak megnéznünk, mi megy fél méterrel nyugatabbra. Nekem az itthoni állapot sokszor rapnácizmusnak tűnik, hogy hallgassuk meg, másoljuk le a Group Home-t, ami ugye ’95-ben volt… Persze mi is ezeken nőttünk fel, de nem érdemes anakronisztikusnak lennünk. Fontosak az alapok, de a nyitás és a kísérletezés is az.

Fotó: Fülöp Dániel

Az itteni házibulikban nem a winampot raktuk be, hanem zenélgettünk, freestyloztunk, Ákos nyomogatta a midi billentyűt és ment a mantra. Aki nagyon megunta, az kiment a konyhába, aki pedig már nem bírta a füstöt az kiállt az erkélyre. Tudnának mesélni a szoba falai...    

Ákos augusztusban jött vissza Skóciából, kint dolgozott évekig, ennek köszönhetően lettek új eszközeink. Megpróbáltunk elmélyülni abban, hogy sok minőségi cuccunk legyen, de nem vagyunk nagy audio-feelek, ezért meg kellett állnunk egy határnál. Nem fogunk úgy szólni, mint ahogy egy G-UNIT lemez, de ezt tudjuk magunktól megoldani. Nekünk nincs arra harminc rongyunk, hogy a számokat lekevertessünk másokkal... Meg nem is akarjuk, inkább megcsináljuk magunknak. Egy ideig toltuk ezt a Balzacot a szövegekben, de én nem hiszem, hogy most ebből a szobából egy kultikus helyet kellene létrehozni, ez nem a New York-i D&D stúdió! Nyilván, ha több pénzünk lenne meg eszközünk, megvennénk ezt az egész emeletet és kipárnáznánk. Nagyon jó lenne, de így is örülünk, mert sokkal előrébb tartunk, mint mondjuk két éve.

Fotó: Fülöp Dániel

Hogyan mutatnátok be zenéteket egy olyan valakinek, aki még soha nem hallott rólatok?

Ákos: Talán az a különleges a zenénkben, hogy az összes alapunkat mi magunk hozzuk létre, Minden hangot én írok, és csak nagyon ritkán hangmintázunk.

Tink: Sok szeretet, empátia, boldogság, szomorúság, felszabadultság, belső utazás, hip-hop… Fontosnak tartom az örömzenélést, és azt, hogy ne futószalogon gyártsunk zenét. Persze jó lenne benne lenni a fősodorba, de nekünk senki ne mondja meg, hogy mit csináljunk. Az lenne a jó, ha ez így működne mindenkinél. Ugyan negatív hangokat ütöttem meg, de semmiképpen sem akarom azt mondani, hogy a magyar hip-hop az úgy ahogy van, szar! Csak az a baj, hogy nagyon sok tényleg az! (A mainstream médiában lejövő giccsparádéra ne mondják azt, hogy ez a hip-hop!) Azt üzenném a fiataloknak, hogy hallgassanak nagyon sok külföldi, főképpen amerikai rapet, hiszen onnan ered minden, onnan jönnek az impulzusok. Ha csak magyart hallgatnak, az azért sem olyan jó, mert az sok esetben – műfaji értelemben – nem rap.

Fotó: Fülöp Dániel

Ahogyan külföldön, itthon is nagy divat más rappernek beszólni. Van olyan, akinek beef-et (olyan rap, ami egy másik rappert olt – a szerk.) írtatok?

Dehogyis, én nem akarok ebbe energiát fektetni! :) Ha nekem valaki írna egy kis beef-et, vagy diss-t (visszaoltó szöveg – a szerk.), én lennék az első, aki megosztanám a facebook oldalunkon, hogy köszönjük szépen, hogy foglalkoztok velünk! De én biztos nem válaszolnék erre, mert nem szeretnék időt pazarolni ilyenekre. Ez zene és nem háború. Inkább az lenne a jó, hogyha az egységet építenénk, de ez nincs meg sajnos, mert mennek a fúrások.

Eminem vagy 2Pac?

Eminem az egyik legnagyobb MC szerintem. 2Pac-et kevésbé hallgattam, de bejön az a zenei hullám. Mondjuk nem hallgattam túl sok Eminemet sem, de az egyik száma megvolt maxi cédén, azt az Osönben vettem még ’99-ben. (nevet)

Ganxsta Zolee vagy Animal Cannibals?

Animal Cannibals, de Ganxsta Zoli is nagy! Nem voltam nagy ganxstás, Animal Cannibals-ös voltam, kisgyerekként az összes kazettájuk megvolt. Az első Fila Rap Jam 1996-ban volt, akkor voltam tizenegy éves. Emlékszem, édesanyáméktól kikönyörögtem, hogy vegyék meg nekem a Fila Rap Jam 2-t. Az Animal Cannibalstől aztán szép lassan eljutottam a Firmáig, ami amúgy az Idő Urai, ami szerintem itthon a legnagyobb bézik!

Egyébként milyen zenéken nevelkedtél?

A Tilos rádión nőttem fel, Cadikot, Mangot, az akkori fiatal Ponzát és Balek MC-t hallgattam, meg Zeeket, akiket másoltam. Még a 2000-es évek elején is kazettára vettem fel a dolgokat, nagyon bejött ez a freestyle-dolog. A Tiloson olyan zenéket hallgattam, amiket az MTV-n soha nem hallhattál. Szerettem utánajárni ezeknek a dolgoknak… Akkor még nem volt internet, meg youtube, sőt számítógépem sem volt, tehát folyton jegyzeteltem, hogy mi volt az a szám... Volt olyan spanom, aki le tudta tölteni az adásnaplót, és akkor az alapján próbáltuk megvenni a CD-t, a kazettát, vagy a maxi CD-t. Ezekről a hordozókról már nem hiszem, hogy hallottak a mai fiatalok…

Mit kell tudni a jövőbeni terveteitekről?

Hitelesek akarunk lenni magunkhoz és szeretnénk másokat inspirálni; jó lenne fiatalokkal is nyomulni. Az az álmunk, hogy ebben az évben kijövünk az LP-vel. Ezért most vissza szeretnénk térni a szobába, kicsit elmerülni, folytatni a komponálást. Korábban az volt a koncepciónk, hogy csak single-ket adunk ki, de rájöttünk, hogy ez egy holtág, mert kell egy referenciaalbum, amivel be tudnak minket azonosítani.

Fotó: Fülöp Dániel

Nem maradt más hátra, mint a szokásos interjú végére meghagyott kérdés. Ki legyen a következő zenészem?

Robotdeckre gondoltam, akivel egyébként tavaly nyáron hoztunk össze egy közös EP-t. Ő ezt a purp, kicsit trap, kicsit újiskolásabb, süppedősebb, levegősebb vonalat képviseli. Beat-producerként egy olyan zenei hullámot tol, ami külföldön ugyan eléggé feljövőben van, de nálunk még nem nagyon figyeltek fel. Dexi egész nap ezt nyomja. Bent ül a kisszobában és a spórolt pénzén megvett cuccokon írja a jobbnál jobb beateket.

Szöveg: Tompos Vince

Bizonyára mindannyian tudjuk, hogy vannak annyira aktív zenészek, akik párhuzamosan több zenekarban is játszanak. Létezik azonban egy másik kategória is: az ide tartozókat ezennel nemes egyszerűséggel kinevezem „aktívabbnál is aktívabb zenészek csoportjának”. Közöttük foglal dobogós helyet az a dobos, akivel az alábbi interjút olvashatjátok. Mindez egyébként nem történhetne meg, ha nem ülök fel még tavaly a 75-ös trolibuszra és nem szállok le a Zichy Jenő utcánál. Ebből a megállóból egyenes út vezetett a Keleti Blokk egyik próbatermébe, ahol sikerült egy kicsit közelebbről megismernem a makrohang gitárosa által javasolt következő szinténzenészt, Boros Leventét!

Megpróbáltam összeszámolni, de bevallom, hamar kudarcot vallottam… Hány zenekarban is játszol összesen?

Mivel ritkán kapom meg ezt a kérdést, és akkor is elfelejtek néhányat,  most igyekszem mindet felsorolni. Jelenleg a Soulclap a legaktívabb formáció, amiben zenélek. Hetente szerdánként tartjuk az nyitott jamünket az Instantban, ahol először körülbelül egy szűk órányi nyitó szettet játszunk. Közvetlenül ez utána éjfél és fél három között átcsap a buli „open stage”-be – ilyenkor mindig a közönség soraiból érkeznek a rapperek, énekesek és más zenészek a színpadra, és egy hatalmas jam sessionné változik az egész. A fixi4 egyébként a legrégebben működő zenekarom, és annak ellenére, hogy aktivitásunk eléggé hullámzó, a legkirályabb magyarországi rapzenekar vagyunk! Tényleg amúgy! A fixiből alakult az Amoeba, akikkel immár öt évesek vagyunk, és májusban készítettük el az első nagylemezünket.  Hogy-ha Akkezdet Phiai live show-t ad, akkor általában mi kísérjük őket. Mostanában egyébként ritkán játszunk, legutóbb tavasszal a Budapest Essentials fesztiválon léptünk fel közösen. A Qualitons éppen nem aktív, de hogy pontosan miért, az külön megérne egy interjút. Aztán ott van még a Spájz Boys, amivel mostanában klasszikus hip-hop és funk beateket kezdtünk el gyakorolni, havi egy fellépésünk van minden hónap utolsó keddjén a Telepen. A Hair című musicalen a Qualitions tagságának felével és egyéb kiváló zenészek kiegészülve dolgozunk a Belvárosi Színházban; két-három előadásunk van havonta. Halmos András Rafival két dob felállásban afrikai ritmusokat szoktunk gyakorolni, Simon Marcival pedig slam&dob duót hoztunk létre, de ezek alakulófélben vannak még. A Makula egy jazz formáció, de csak ritkán tudunk próbálni, a lemezfelvételt márciusra tervezzük. Az Amoeba gitárosával Titfaq2 néven alapítottunk elektronikus duót, már van is egy képre és hangra rögzített stúdió sessionunk, ami remélem, minél hamarabb megjelenik. Lev Toystore néven van egy saját cuccom, itt is rögzítve van egy meglehetősen eklektikus kislemeznyi anyag, ami még masterelésre vár; reményeim szerint bakeliten fog majd megjelenni. A Monday Session bulikon is gyakran játszom alkalmi formációkban, és van még egy-két Pap Dávid szervezte „bolondjazz”buli is, amin részt szoktam venni. Menyhei Ádámmal pedig Muszorgszkij: Egy kiállítás képei című zongoraciklusának átiratán kezdtünk el dolgozni. Ez egyébként egy kortárs tánc előadás lesz, ami terveink szerint Amerikába is elvisz bennünket!

HÁT, ezt a listát felsorolni is hosszú lenne… Első benyomásra beat zenész képét kelted bennem. Ez alapján a rap monotonitását nem tartod unalmasnak?

A zenei gyökereim alapvetően nem a beat zenében, hanem a funkban találhatók, ilyen módon a hip-hop nagyon is közel áll hozzám! Ez a zenei hozzáállás eleinte inkább a Qualitionsben jött elő. Ugyan nagyon szeretem ezt a fajta zenét, és ahogyan a fiúk játsszák, az elképesztően inspiráló... De mivel soha nem hallgattam Beatlest – mindig csak néhány slágere tetszett –, eleinte nehéz volt beilleszkednem ebbe a konkrét hangzásvilággal rendelkező zenekarba. Sokat tanultam tőlük, ám kezdetben ez a fajta zenélés idegen volt számomra. Mert míg a hiphopban az ember hajlamos „beleülni” egy-egy groove-ba, és adott esetben néha kicsit visszafelé húzza a tempót, addig a rock -és beat zenében inkább előrefelé kell tolni azt.

Soha nem hallgattam hip-hopot, de valahogy mindig jelen volt az életemben.

Szóval kijelenthetjük, hogy „könnyebb” mondjuk az Amoebaban dobolnod, mint a Qualitonsban?

Mivel a funky jobban a részemmé vált, általában könnyebben, lazábban tudom hozni a hip-hop dobolást. Viszont éppen az a jó a Qualitonsban, hogy gyürködni kell, és hogy ott a már említett más típusú dinamikák működnek. A hip-hop nagy része a funk, a jazz és a blues zenén alapszik, sok hip-hopot mintáztak funk cuccokból, ami egy nagy közös halmaza a Qualitonsnek. Úgyhogy elég sok az áthallás ezekben a hozzáállásokban...

Boros Levente (Fotó: Fülöp Dániel)

Ha most nem lennék itt, éppen egymagadban próbálnál. Hogyan épülnek fel, milyen elemekből állnak ezek az egyszemélyes gyakorlásaid?

Ilyenkor egyszerűen csak elkezdek játszani, és figyelem a dobok hangjait. Ha buli után újból össze kell rakni a cuccot, újfent meg kell találnom a kényelmes beállításokat, szóval rendesen elpöcsölgetek az elején. Megnézem, hogy a lábcin milyen távol van a pergőtől, beállítom a pergő magasságát. Ha nagyon vehemens volt a buli, akkor a szék elkezd leereszteni és ilyenkor azt is meg kell néznem, hogyan állt helyesen eredetileg. Ha egy kicsit megrottyant a bőr, vagy leeresztett, esetleg kilazul a sodrony, akkor ezeket is visszaállítom. Utána elkezdek csak úgy játszani, és ha észreveszek valamit, hogy nem jön ki pontosan, vagy ha találok egy érdekes frázist, akkor azt a kis motívumot elkezdem kigyakorolni. Koncertek előtt néha átnézek egy-két témát, amikről tudom, hogy kicsit neccesebbek, vagy a tudásom határán mozognak.  Vagy ha nem is a határán, akkor izgulással együtt a határán…  

Szoktál izgulni a koncerteken?

Persze, alapvetően izgulós típus vagyok, bár ez inkább szituáció - és helyfüggő... Azt mondanám, hogy fele-fele arányban van az, hogy annyira le tudok lazulni, hogy tényleg igazán csak a zenére figyeljek. Viszont nagyon sokszor érzem úgy, hogy produkálom magamat és ilyenkor nem feltétlenül tudom elérni ezt az állapotot! Ez kívülről természetesen nem látszik, de belül érzem, hogy ez  inkább „zenecsinálás”, mint igazi zenélés.

Miért, mitől függ az, hogy izgulsz, vagy sem?

Nem tudom, erre nálam nincsen recept, viszont megfigyeltem, hogy enyhén másnaposan egészen jól tudok játszani! :) Valahogyan pont annyit vehet ki az agyamból az a kis fáradtság, meg az a kis sörgőz, hogy ne izguljak, és szabadon, lazán tudjak játszani. De azért az nem lenne jó, hogyha direkt, minden koncert előtt egy nappal berúgnék! :) Az izgulás persze attól is függ, hogy milyen közel van hozzám a közönség, milyenek a fények, meg hogy a hang mennyire „kényelmes” a színpadon. Egy kisebb klubkoncerten könnyebben és hamarabb fel tudok oldódni, mert ott hasonló zenei körülmények vannak, mint amit a próbateremben megszoktam. Ahogy látod, itt minden közel van hozzám, és akusztikusan is hallom a dobot. Nagyobb színpadokon ez teljesen megváltozik és idegennek tud hatni az a zene, amit próbákon gyakorlunk, mert megváltoznak az arányok. Ilyen esetben általában elkezdek hangosabban játszani, így viszont hamarabb elfáradok, emiatt pedig megváltoznak a dinamikák. Nagyon nehéz megtanulni azt, hogy adott esetben úgy produkálja magát az ember, hogy közben megteremtse a zenéléshez szükséges legkényelmesebb körülményeket.

És minek tudható be a minimal szetápod?

Pont a hip-hopnak köszönhetően nincs szükségem például tamokra. Persze használhatnám őket, de ez a zene alapvetően a lábdob-pergő-lábcin hármasáról szól, így ezeken kell megoldanom az apró poénokat is. A többi már csak szórakoztatás, hogyha esetleg kinyúlok egy másik pergőre. Ebben a hangszerelésben tudsz igazán úgy működni, mint a beat make alapú hip-hop zenében. Célom, hogy minél stílushűbben játsszam a grooveokat.

(Fotó: Fülöp Dániel)

Van olyan, amikor a többiek beleszólnak a hangszerelésedbe?

Persze, és érzem is rajtuk, amikor egy-egy pergő, vagy egy-egy tányér jobban tetszik nekik, de természetesen ezt mondják maguktól is. Amikor számot írunk, néha például szokták kérni, hogy „akkor most játsszak kísérőn”. Ilyenkor kipróbálom úgy, és ha mindenkinek jobban tetszik, akkor maradok annál a verziónál. De alapvetően nem jellemző, hogy beleszólnának a játékomba, inkább csak javaslatokat tesznek, hiszen azért zenélünk együtt, mert szeretjük, amit a másik csinál.

A manapság igencsak felkapott slam poetry esteken is fel szoktál lépni. Milyen jövőt jósolsz a műfajnak?

Nagyon kedvelem a slam poetry műfaját, és hála Istennek egyre nagyobb rajta a figyelem; egyre több slam könyv jelenik meg, egyre színvonalasabb az egész! Emlékszem, amikor elkezdett trendivé válni, történt egy meglepő eset: azt hiszem Sirokai Matyinak, Pion Istvánnak és Simon Marcinak volt közös kötetbemutatója a Corvintetőn, és csordultig volt a hely... Mi meg csak néztünk, hogy mi van: a csajok sikongatva kértek aláírást a rockerköltőktől.  Sajnos az utóbbi időben mi zenészek kevésbé vagyunk aktívak a slam életében, mivel  csak a nagyobb eseményeken zenélünk és ott is amolyan hangulatteremtő, show-jelleggel átkötő zenéket játszunk. Ez persze tök jó, de ahogy mondtam, régebben kisebb volumenű felolvasó esteken is játszottunk. Ilyenkor konkrétan a szövegek alá zenéltünk,és szerintem baromi jó hangulatúak voltak ezek az alkalmak! De idővel valahogy ez elmúlt, mert a slammerek egyszer csak elkezdtek nem kérni zenét. Valószínűleg azért, hogy a versenyeken egyenlő esélyekkel induljanak… Persze az is lehet, hogy nagyon ragaszkodtak ahhoz, amit otthon kitaláltak és nem akarták, hogy a produkció a zenénk hatására megváltozzék. Jó hír viszont, hogy január 14-én a Műcsarnokban lesz egy olyan slam est, ahol ismét zenével fogjuk majd kísérni a slammereket.

Próbál a fixi4 (Fotó: Fülöp Dániel) 

Más: mi az újévi fogadalmad?

Nincsen konkrét újévi fogadalmam, de minden év végén készítetek számvetést hogy éppen hol tartok. Mostanában elég sok olyan dolog történik velem, hogy elégedett legyek. Már most tudom, hogy nagyon sok jó munka vár rám 2016-ban is. A Soulclappel négy-öt napra elvonultunk még októberben Füzesabonyra gyakorolni, új számokat írni. Itt körülbelül húsz téma született, amiket stúdiókörülmények között felvettünk, és a jó részeket kivágva elkészítjük majd az új albumkát! Közben persze lesznek koncertjeim más zenekarokkal is, de a január alapvetően az Amoeba-ról, lemezfelvételről és persze a koncertre való készülésről fog szólni. A hónap elején elkezdjük felvenni egy Amoeba producerálta Call me unique lemezt. Ez egy Call me Unique feat. Amoeba anyag lesz, amin a Unique-kal  közösen írt számok és az ő gitáros-énekes dalai fognak szerepelni. Az albumnak január 28-án az A38 hajón lesz egy „lemez-ízelítő” koncertje.

Call me unique egy birminghami énekesnő, aki egyébként bitang jól énekel, és hasonló zenei elképzelései vannak, mint nekünk az Amoebaval. Van egy olyan terve, hogy januártól Budapestre költözik, mert nagyon élvezi a budapesti nyüzsgő zenei közeget. Ezzel egyébként nincsen egyedül, ugyanis jó pár külföldi zenész barátom hasonlóan vonzónak érzi a főváros zenei vibrálását. 

Szerinted vajon miért lehet ez így?

Egyrészt vonzza a külföldi előadókat az, hogy ennyi féle zene van jelen egyszerre egy helyen, valamint érezhetik a lázadásunkat a „nem feltétlenül kényelmi, jóléti társadalom” ellen. Mert az embert ez kreativitásra készteti – arra, hogy zenéket hozzon létre. Ezért van itt olyan sok alkotó! A másik szempontot Lawrence Williams brit szaxofonos barátomtól hallottam. Ő mondta azt, hogy igaz, hogy Budapest kellőképp nagy város és sok ember él benne, viszont elég kicsi ahhoz, hogy az itt jelenlevő rengeteg kreatív közösség területileg egy halmazba kerüljön, és ez által egy nagy masszává változzon. Az így kialakult közegben mindenféle művészeti ágból könnyedén összefuthatsz szinte bárkivel. Lawrence Párizst hozta fel ellenpéldaként, ami ebből a szempontból túl nagy, mivel ott még a különböző művészeti csoportosulásoknak is külön kerületei vannak. Ez jazzes, az rocker, az alter… Mindenki jól elvan magában, nincsen ilyesmi vegyülés, mint nálunk. Ezt is nagyon élvezhetik a külföldi emberkék. Meg ugye Budapestben van egy jó adag „dörtiség”, mocskosság, ami nagyon sok más helyen a sterilebb, kényelmesebb, puhább életkeretek miatt alapból egyáltalán nem található meg.

*

Most pedig, ahogyan ilyenkor lenni szokott, az lenne kérésem, hogy nevezd meg a soron következő szinténzenészt!

Legyen a következő alanyod Tink Misi, a Mulató Aztékok egyik rappere, aki amióta heti jammünk van, beépült a Soulclapbe is: ő az állandó host MC-je ezeknek az esteknek. Misi nagyon pozitív, csupa szív emberke, aki csillogó szemekkel éli meg a zenei szituációkat, és úgy tud freestylozni, ahogy csak kevesen tudnak ma Magyarországon. Roppant jól improvizál, és olyan hangulatot teremt, hogy előadásmódjával dobolás közben számomra is hatalmas inspirációval szolgál!

Szöveg: Tompos Vince