Ennek a poszt-karácsonyi posztnak azt a címet is adhattam volna, hogy „A koncert, ahol inkább nem ruhatáraztam, mert sajnáltam volna az időkiesést” – de ez sokkal hosszabb lett volna, így nem tettem. Viszont a mondat tartalmában mindenképp megállja a helyét, mert ritkán járok olyan fellépéseken, ahol rám szól a mellettem álló, hogy „hé, haver, leesett az állad”! Már pedig ez történt velem életem első makrohang koncertjén.

A mostani felállásban két éve működő makrohang nemrég tért vissza első külföldi turnéjáról. Az egyedi, experimentális zajrockban utazó banda ezt a 2000 kilométernyi utat a tavaly megnyert Talentométer tehetségkutató főnyereményeként érdemelte ki. Nagy Gergő gitárossal a legutóbbi budapesti koncertjük előtt ültem le beszélgetni.

Fotó: Lambert Attila

Meglehetősen komplex, kiszámíthatatlan, „gondolkodós” zenét játszotok. Hogyan alakult így a zenéhez való hozzáállásotok?

Nincsen megtervezve, hogy milyen zenéket írjunk, talán annyi elv van, hogy ne legyünk öncélúak a zenében. Régebben szinte csak instrumentális zenéket hallgattam és nekem tökre természetes hogy ilyen zenét játszunk. És mivel nincsen ének, kell valami, ami pótolja azt. De ezt nem tudatosan tesszük, szerencsére azt csináljuk, amit mi is élvezünk.

Sokak számára talán mégis nehezen értelmezhető a zenétek. Mi volt az eddigi legmeghökkentőbb visszajelzés a közönség részéről?

Jó hát vannak, akik egyáltalán nem is próbálják befogadni azt, amit csinálunk a színpadon. Múltkor koncert végén valaki tök komolyan megkérdezte, hogy mi volt ez az agymenés?  Próbálom elengedi ezt a dolgot, mert például az is frusztráló tud lenni, amikor olyan zenekarokhoz hasonlítanak minket, akiket mondjuk nem szeretek – ilyenkor leginkább a poszt rock zenekarok jönnek szóba. Ez a zenekaron belül már ilyen heccelés is, mivel egyikünk sem igazán nagy rajongója a műfajnak.

Fotó: Balogh Máté

Mindig is érdekelt, hogy milyen érzés színpadon állni. Miket tapasztalsz, és hogyan tudod kizárni a külvilágot?

Színpadon lenni különleges állapot, és jó lenne azt mondani, hogy minden koncerten sikerül teljesen kívül hagynom mindent. De már az tök jó dolog, ha egy koncerten – ha még csak egy pillanatig is – azt érzed, hogy ez megtörtént. Sajnos kevés olyan helyzet van, amikor technikailag minden adott ahhoz, hogy nem kell azon paráznod, hogyan szól a cucc, meg hasonló idióta gyakorlati kérdéseken. Ez egy teljesen passzív állapot, és erővel nem is lehet elérni. Olyan, mintha arra kellene koncentrálnod, hogy ne koncentrálj semmire! Aztán, amikor sikerül valamibe ennyire belemerülnöd és belefeledetkezned, az tényleg fantasztikus érzés és szerencsére ebben sokszor segíthetnek a többiek is a színpadon.   

Fotó: Horváth Tamás NOTWO 

A háromfős zenekar halálpontosan hozta a sűrű ritmusváltásokkal operáló, kiszámíthatatlanul megfontolt, jazz-elemekkel ötvözött, „transzba esős” nagybetűs rockzenét.

Sokan a színpadon való zenélést egyfajta „bulizásként” élik meg. Ti hogy álltok ezzel a kérdéssel?  

Nem vagyunk egy bulizós zenekar, a zenénket sem mondanám elsősorban annak, bár azt nagyon élvezzük, amikor látszik a közönségen, hogy bírják és megmozdulnak! Én nem tudok bulizni a koncertjeinken, mert másra kell összpontosítanom. Koncert előtt megpróbálok valahogyan kikapcsolódni, mondjuk utána meg elég fáradt leszek tőle. Fellépés közben még figyelnünk is kell egymásra, hogy rendben legyen minden. Valahogy azért próbálunk belekerülni ebbe a passzív állapotba.

Fotó: Lambert Attila 

Amikor a zenészek lemennek próbálni, általában visznek magukkal sört, meg egyéb dolgokat.  Nálatok ez hogy megy?

Van egy olyan érzésem, hogy a legtöbb zenekarhoz képest mi iszonyatosan sokat próbálunk. Nálunk egy próba minimum hat órán át, esetenként még tovább tart; sokszor tartunk sessionöket is – ezek akár három-négy naposak is lehetnek. Ilyenkor reggel tíztől este nyolcig ott vagyunk a teremben. Persze ez nem lehet annyira intenzív végig: közben eszünk egyet, kicsit beszélgetünk, elvagyunk és utána ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Fotó: Balogh Máté

Mostanában olyan dolgokkal vagyunk elfoglalva, amikhez sok idő kell. Főleg a hangszerelésekkel foglalkozunk, hogy olyanokat próbáljunk ki amit még nem csináltunk, és ez egy elég időigényes és inkább hosszú távon produktív folyamat.

 Mit kell tudni a készülő új lemezről?

Azon voltunk, hogy a lemezfelvételt még az idén befejezzük, de ez sajnos különböző okokból nem jött össze. Amikor már egyértelmű volt, hogy nem tudjuk tartani a saját magunk által szabott határidőt, úgy voltunk vele, hogy inkább örüljünk, hogy semmi nem kényszerít minket arra, hogy elkapkodva befejezzük. Az előző anyagokhoz képest kevesebb gitár lesz az új dalokban, főként a dob és a basszus fog dominálni. 

Milyen zenék szoktak pörögni nálatok Szenteste?

Nincs semmi jellemző, általában valami nagyon gagyi karácsonyi válogatást teszünk be, amitől elkap bennünket a karácsonyi láz, és akkor könnyebb a fát feldíszíteni. Azért van néhány karácsonyi dal, aminek a meghallgatása nálunk már hagyománnyá vált de ezek is inkább viccből...

Fotó: Lambert Attila

Szoktál blogokat olvasni?

Igen, főként zenei blogokat! Olyanokat is, amiket nem szeretek, mert van egy olyan furcsa perverzióm, hogy szeretek olvasni azokról a zenékről, amiket nem bírok! (nevet)

Nem maradt más hátra, mint hogy indoklással egyetemben eláruld a soron következő zenész nevét!

Boros Levire gondoltam, az Amoeba, a Fixi4 és a Qualitions dobosára. Egyrészt azért, még nem nagyon olvastam vele készült interjút, és kíváncsi vagyok, hogy mikről fog beszélni, másrészt egy nagyon érzékeny dobos aki komplexen játszik a hangszerén és szerintem jó rálátása van a zenékre, izgalmas zenekarokban játszik. És nem mellesleg nagyon kedves srác, bírni fogjátok!

Szöveg: Tompos Vince