szinténzenész

Fotó: Fülöp Dániel 

Új rovattal jelentkezik a szinténzenész! Mostantól – ha nem veszitek nagyon zokon – időről-időre egy-egy általunk választott zenésszel készített, hosszabb lélegzetvételű portréval fogunk jelentkezni. Reméljük, nektek is tetszik az ötlet, nem csak nekünk. Visszajelzéseiteket az 1szintenzenesz@gmail.com címre, vagy a hiperszuper facebook-oldalunkra várjuk.

Gyerekkorában kosarazott, sőt hokijátékos is szeretett volna lenni, egészen addig, míg el nem döntötte, hogy márpedig ő rocksztár lesz. Tizenhét évesen MC Scribe néven Dj Pozsi (emlékszünk még rá? :) ) szettjei alá rappelt, de ekkor már létezett a zenekara is, amely tavaly augusztusban sokak bánatára pihenőre vonult. Mostanában egy vadiúj pop-rock formáció, a USEME, és a gyerekkori nagy kedvencének számító tribute zenekara koncertjein találkozhatunk vele a színpadon. Csongor Bálint énekessel az erkélyén ültünk le beszélgetni egy üveg rosé társaságában.

Aki csak egy kicsit is ismer benneteket, számára köztudott, hogy a Subscribe-ban a barátságotokat mindig is sokkal előrébb valónak tartottátok, mint a zenélést. Most, hogy éppen pihen az együttes, hogyan érvényesül ez a megállapítás?

Nincs ez másképp ma sem, hiszen Attilával (Rékasi Attila – a Subscribe dobosa) együtt tanítok a Roland Zenegalériában, és ha tehetjük, a nap végeztével beülünk egy sörre dumálgatni. Máté felesége ikreket vár, így vele most csak telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot, csak ritkábban tudunk találkozni. Tamással sokat találkozom, sőt két gyermekére is rendszeresen szoktam vigyázni. De a Kettőnégyből megmaradt a munkakapcsolatunk is – sokszor hív, ha műsorvezetéssel kapcsolatos feladatok akadnak. Miklóssal ugye a USEME-ban együtt zenélek, Atish-sal  pedig gyakran van közös projectünk az SSR stúdióban – ahova szoktam zenekarokat vinni mint producer –, ezen kívül egyelőre örömzenélés szintjén összejárogatunk. Úgyhogy természetesen még mindig szoros barátság köt össze bennünket, ezért is lehet kívülről baromi furcsa, hogy tizenhét év után átmenetileg abbahagytuk az együtt zenélést. De szükség van a felfrissülésre, kiszakadásra.

Lehet, hogy kicsit spirituálisan hangzik, de úgy gondolom, hogy ha néhány ember vakon hisz ugyanabban a dologban, és egy hullámhosszon is vannak, és hisznek a sikerük elérésében, akkor az el fog jönni. És ez nálunk így történt.

Hatalmas dolognak tartom, hogy Magyarországon mindent elértünk, amit ezzel a zenével el lehet érni. De a kérdés adott volt: hova tovább, hogyan tovább? Tudtuk, hogy akkor tudnánk szintet lépni, ha mainstreamebb zenét játszanánk, és ha mondjuk nem angolul énekelnénk. De ezt semmiképpen nem akartuk Subscribe név alatt végrehajtani. Viszont ezt az érzést a feledés homályába taszította, hogy a búcsúturnénkon sokkal többen voltak, mint az előzőeken valaha. Mert egy fals képet adott, és talán emiatt nem is értettem, hogy miért is hagyjuk abba egyáltalán. De hát hat ember alkotja ezt a zenekart, hat külön élet, hat külön személy, és nagyon fontos, hogy mindenki jól érezze magát az adott élethelyzetben, nem csak a zenekarban. Kényes dolog ez.

Az első Subscribe koncert (Fotó: Csongor Bálint családi archívum)

Régen volt már az augusztusi parkos búcsúkoncertetek… Gondolom, ahogy a közönségnek is, neked is hiányzik a többiekkel való zenélés…

Persze, hogy hiányzik! Erre kiváló gyógyír a Rage-bulik, amiket mostanában sokkal sűrűbben tartunk, mint eddig.

De most beszéljünk a USEME szövegekről! Ami egyből egyből feltűnt, hogy végtelenül pozitív sorokkal találkozhat a hallgató...

Igen, ez egy jó meglátás! Már az elején mondták a többiek, hogy jó lenne, ha pozitív töltetű dalszövegeket írnék. És bevallom, az elején egy kicsit be is görcsöltem ettől… Mert ugye, mi az, hogy pozitív? Ha metalhoz, vagy rockzenéhez írsz szöveget, akkor az nálam eddig egyet jelentett az elsősorban negatív gondolatok, érzések megjelenítésével, itt-ott feloldva némi  fekete humorral, öniróniával, vagy akár a bulizás témájával. Éppen ezért a Világvevő lemeznél, először a negatívabb élményeimet írtam le, amiknek nyilván sötétebb kicsengésük van. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy milyen témáim, milyen mondanivalóim lehetnének, amik pozitívak… Olyan gondolataim jöttek elő, hogy ha hiszel valamiben, és teszel érte, akkor az sikerül. Vagy, hogy állj meg egy pillanatra, és nézd meg, mit értél el eddig… Ilyesmi mondanivalókkal van tele a lemez körülbelül egyharmada, amiket ilyen módon még nem fogalmaztam meg… Úgy érzem, sikerült olyan szövegeket írnom, amik közérthetők, mindazonáltal számomra elfogadható művészi értékkel bírnak. Ez egy nagy kihívás volt számomra.

Hogyan zajlik nálad az alkotási folyamat?

Ha az ember tud írni, akkor bármiről tud szöveget írni simán. Akár erről a cukorsüvegfenyőről is – mutat Bálint az erkély asztalán helyet foglaló növényre. Csak annak vajmi kevés tartalma lesz! A kérdés az, hogy miről akarsz írni… A téma megtalálása pedig már – számomra legalább is –, nem mindig olyan kézenfekvő.

Mennyire inspiratív számodra a zene szövegírás közben?

Zene nélkül nem is tudok szöveget írni, az már versírás lenne. Ugyan verset tudok írni, de annak a ritmikája, a prozódiája teljesen másként épül fel. Sokan csinálják úgy, hogy megírnak egy verset, és utána megzenésítik. Az egy szövegközpontú dolog, de a mi zenénk nem az. Itt nagyon fontos a ritmika, a prozódia, mert a hallgató olyanra kapja fel a fejét, hogy „de jól hangzik ez a szó”, „ez a magánhangzó milyen szépen van megénekelve”. Sokan nem így dolgoznak, de miután megalkottam az énekdallamokat, először „kamu szavakat” írok egymás után, végül pedig ugyanolyan ritmikájú, már tartalmat hordozó szavakat keresek helyettük. Így hangzatos lesz a dalszöveg, viszont sokkal több munkával jár, míg megtalálod a megfelelő szavakat és megírod a teljes dalszöveget.

Mégis, hogyan néz ki egy olyan napod, amit csak a dalírással töltesz?

Ha alkotói folyamatban vagyok, akkor egész nap a dalokon pörög az agyam. Megyek az utcán, hallgatom a zenéket, és ha eszembe jutnak szavak, akkor azokat lejegyzetelem a telefonomba. Egy hónapot töltöttem úgy, hogy nem is tanítottam, nem is csináltam semmi mást. Reggel tízkor felkeltem, megkajáltam, és este nyolcig mással nem is foglalkoztam, cask a szövegekkel. Ilyenkor van úgy, hogy kiugrik egy szöveg egy óra alatt, és van, hogy ott ülök csomó ideig és hosszú órákig nem történik semmi… A Felhővitorlás volt az első olyan szövegem, aminek pozitív kicsengése volt. Eszembe jutott egy álmom, és azt fogalmaztam meg. Hét órát ültem felette, és már meg is íródott. (nevet…)

Zenét is írtál a USEME albumra?

Nem, csak egy-két szerkezeti, hangszerelési ötletemet dobtam be; ezúttal csak a dallamokra és a szövegekre koncentráltam. Ennek két oka volt. Egyrészt 16 évig folyamatosan írtam dalokat, és mostanra úgy éreztem, hogy kell egy kis kreatív felfrissülés, így nem is nagyon fogtam gitárt az elmúlt két évben. Másrészt meg mind Tibi, mind pedig Miklós és Zoli rendkívül produktívak – csak úgy ontják magukból a jobbnál jobb témákat. Egyelőre nem érzem szükségét még egy dudásnak a csárdában. :) Maximálisan leköt a dallamok, és a szövegek kidolgozása.

Fotó: Fülöp Dániel

Ahogyan az várható volt, a USEME zenéje nagyon megosztja a youtube népességét. Mi az oka ennek?

Valószínűleg két dolgot várhattak tőlünk az emberek. Vagy, hogy valami nagyon hasonlóval jövünk ki, olyasmivel, mint amit csináltunk, vagy valami nagyon-nagyon mással. Nos, egyik sem jött igazán be. Ha öt ilyen renoméval rendelkező muzsikus összeáll, ott valaki biztosan vérig sértődik a végeredmény hallatán, megint mások pedig repesnek az örömtől! :)

A Nem vagy egyedül-t például valamelyik kommentelő egyenesen az Eddához hasonlította…

Az a helyzet, hogy nagyon szeretem a Queen-t, és bár semmiképp sem hasonlítanám magam Freddie Mercury-hez. Tény viszont, hogy az a szám mind énekstílusban, mind dallamvilágban nagy hasonlóságot mutat a Queen-nel, csakúgy, mint némely Pataky-témával. Talán innen a párhuzam. Soha nem hallgattam Eddát, csak annyit, amit kiskoromban a Calypso rádióban hallottam. (nevet) Akkor derült ki, hogy érzek párhuzamot az Eddával, amikor 2009-ben megcsináltuk a Kölyköd voltam feldolgozását. Annyira könnyen ment az áthangszerelés, hogy akkor arra gondoltam, hogy ha ezek a csávók ilyen fiatalon zenélnének, akkor lehet, hogy hasonló zenét csinálnának, mint mi.

A USEME-val nagyon gyorsan, három hónap leforgása alatt megírtátok a bemutatkozó lemezeteket…

Igen, és szerintem ez Guiness-rekord. Teljesen más munkamódszerrel dolgoztunk, mint a Subcribe-bal. Lenyűgöző volt megtapasztalni, hogy milyen jól tudunk haladni, és ahogyan a Subiban, itt is megvolt a kellő zenei alázat. Észrevettük, hogy létrejött egy piaci rés; hirtelen feloszlott egy csomó zenekar Magyarországon, és hát hülye az, aki nem használja ki ezt az űrt. Bár míg mondjuk, tíz évvel ezelőtt a rockzene ment, ma inkább a hip-hop a trendi, lásd Halott Pénz, Punnany Massif, Wellhello, stb. De ettől függetlenül úgy érzem, az embereknek erre a fajta zenére is igényük van! Lépnünk kellett és nagyon hamar elő kellett állni egy igényes produktummal. Miklós volt az, aki ezt nagyon komolyan összefogta mint szervező zseni, Zoli pedig mint zenei producer, de persze mindenki nagyon jó partner volt ebben, mert mindenki tudta, mi a dolga. Nagyon izgalmas ebben a zenekarban részt venni, vérprofi az egész. És nagyon fontos, hogy olyan emberek vannak itt, akik tényleg szívvel-lélekkel hisznek abban, amit csinálnak.

A sok pozitív komment mellett olyan véleményeket olvasni a youtube-on, hogy „ezek tini lányoknak való szövegek”, meg hogy ha a „Rage ha ezt hallaná...”. Szoktál kommenteket olvasni?

Nehezen viselem, így nem nagyon szoktam.  A USEME dalok szándékosan egy szélesebb réteg megszólítására törekednek, amibe valóban beletartoznak a tinilányok, sőt még a kedves mamájuk is adott esetben! A Rage-ről pedig annyit, hogy aki az ő nyitottságuban kételkedik, az tekintse meg az alábbi linket, ahol Zack de la Rocha jaranán játszik és énekel mexikói népzenét, valami grillpartin közép amerikai kisnyugdísasoknak! Érdemes! :)

Miben más a USEME-ban frontembernek lenned, mint a Subscribe-ban?

A USEME-ben megtapasztalhattam, hogy nem csak úgy tudsz alkotni, hogy teljesen szabadjára engeded magadat, a gondolataidat, és akkor az van, ami kijön belőled. Itt, ha visszadobták valamilyen ötletemet – ami korábban nem igazán történt meg velem –, akkor rá voltam kényszerítve, hogy újra nekifussak az adott résznek. Tehát teljesen másfajta kihívásokat állít elém ez a zenekar. Számomra leginkább az volt a kihívás, hogy egy ilyen produkcióban hogyan tudom kivenni a részem, hogyan tudok helyt állni. Miklós egyébként előttem több énekest is megkeresett, de aztán rájött, hogy én vagyok a megfelelő személy. (nevet) Eleinte félve is állt hozzá, hogy mennyire tudok majd alkalmazkodni a produkcióhoz a szabadosabb személyiségemmel, életvitelemmel. De aztán az idő engem igazolt. Úgyhogy nagyon szép kihívás volt, mert le tudtam győzni önmagamat. Fontos, hogy legyenek ilyen kihívások.

Miért, miben különbözik még az alkotási folyamat a Subscribe-ban megszokott metódushoz képest?

A USEME-ben pontosan tudjuk, mit akarunk csinálni. De magáról a zeneírásól nem tudok nyilatkozni, mert azokat Tibi, Zoli, és Miklós írja.  A Subscribe-ban úgy működött a dolog, hogy alkotás előtt volt egy prekoncepciónk, és általában mikor elkészült, akkor derült ki, hogy nagyon nem olyan lett, mint amit annak előtte elterveztük. De a dalok ennek ellenére is jók lettek, és nem volt fontos, hogy korábban nem olyannak képzeltük el azokat. Volt egyszer olyan, hogy Atish kérte, írjak egy számot 180 bpm-ben. Erre én írtam egy tök más tempóban egy dalt, ami úgy is baromi jó lett. Maradt úgy. De olyan is volt, hogy ki lett adva nekem, hogy legyen egy szám ilyen és ilyen tempóban. Ez lett az Orchitis című számunk, amit úgy írtam, hogy beraktam a metronómot, álltam az ágyamon és elkezdtem rá játszani. Aznap este végig teljesen rommon voltam, ment a tak, én pedig megőrülve gitároztam. Ráénekeltem a szöveget, aztán meg is lett. Reggel aztán írtam Atishnak, hogy „kész van, hallgasd meg, átmegyek”. Mire ő mondta, jól van, most keltem fel, de elhiszem, hogy megcsináltad, biztos jó lett! (nevet)

Fotó: Fülöp Dániel

A Subscribe egy eszköz volt arra, hogy formát öntsenek a gondolataim, érzéseim. A USEME pedig egy adott forma, aminek megformálásához a gondolataim az eszközök.

A Subscribe alatt tanultál meg gitározni?            

Nem, sokkal korábban. Olyan 11 éves koromban már tudtam, hogy rocksztár szeretnék lenni, nem pedig hokijátékos, ami addig. Erre mondta Édesapám, hogy nem iratlak be gitárra, mert ezt is abba fogod hagyni, mint a karatét és a kosárlabdát. Én meg mondtam, hogy nem! Nem fogom! Anyukám pedig kijelentette, hogy oké, Bálinci hadd gitározzon, ha akar! (nevet…) És akkor tizenkét évesen beírattak klasszikus gitárra… Azt sem tudtam, hogy van ilyen, azt gondoltam, gitárral csak Nirvanat, meg Led Zeppelint lehet játszani. Hát, amikor elmentem az első órára, kiderült, hogy nem. A tanárom mondta, hogy egyik láb fel a lábtartóra, a jobb kézen meg kell növeszteni a körmöket, együttpengetés, és akkor nézzünk meg egy Bach-darabot! Erre mondtam, hogy jóóó, de mikor nyomjuk majd a Killing in The Name-t? És aztán kiderült, hogy soha! És amikor ez kiderült, meg amikor elkezdtünk klasszikus zenetörténetről beszélni, meg művészettörténetről, rájöttem, hogy korai ez még nekem! Miért játszanék klasszikus zenét, ha játszhatok trash metált is?

Bálint és a Trash (Fotó: Csongor Bálint családi archívumából)

Mialatt Bálint kiment a mosdóba, elkezdtem hallgatni a lakótársam által átküldött Bad Company új számát, aminek a végét ő is elcsípte és persze erről is volt véleménye.

Amikor a 90-es évek végén bejött a drum and bass, teljesen el voltam ájulva, mert pontosan az a fajta erő volt benne, mint a metálban. Előtte amúgy nem hallgattam más elektronikus zenét, de a drum and bassnek van egy iszonyat húzása, ami például a kilencvenes évek metáljához hasonlítható. Mert a numetal többnyire hip-hop tempóban van, a drum and bass pedig ennek pontosan a duplája. Annak idején tényleg nagyon rákattantam erre a műfajra… Kint a szentendrei Komplexben voltak a bulik és akkor én már nagyon szerettem a Rage Against the Machine-t, és szövegelgettem, meg rappelgettem. Ezeken a partikon mindig voltak MC-k is és emlékszem, olyan tizenhét éves lehettem és az egyik osztálytársamnak buli közben nyomtam a freestyle-t a fülébe. Azt mondta, ez kurva jó, és hogy menjek már fel a színpadra! Nekem pedig több se kellett! Aznap pont egy Ed Rush buli volt, felmentem és az MC a kezembe nyomta a mikrofont azzal, hogy tessék, akkor én is nyomjak valamit! És én elkezdtem 2000 embernek emszízni! Aztán felfedezett DJ Pozsi, akinek a drum and bass szettjére MC Scribe néven nyomtam a szöveget péntek esténként a Zöld Pardonban, 5000 Ft-os gázsiért! (nevet…)

Feltűnő, hogy a Subcribe dalok mondanivalói nem állnak összhangban az általatok képviselt kemény zenei stílussal. Főleg az első lemezetekre gondolok…

Való igaz, a dalszövegeinkben nincsenek tipikus metalos szavak, kifejezések. Nálunk egy darab káromkodást sem találsz, soha nem akartam kinyírni senkit a szövegeimben. A Subiban főként a saját belső harcaimról írtam, egy csipetnyi fekete humorral, és öniróniával.

Régóta érdekel, hogy vajon miről szól az Oidipus abortion clinic című örökzöld slágeretek?

Az Oidipus az akkori barátnőmmel való kapcsolatomról szól. A dalnak egyébként semmi különös mondanivalója nincsen, és kurva jól passzolt hozzá az a bizonyos részlet a Doors The End című számából. Akkoriban mindenki összesúgott, hogy vajon miről lehet itt szó, biztosan valamilyen oidipus-i dologról… Közben egyáltalán nem! Nagyon sok szövegemet szimpla viccnek szántam, amit a többség képes volt komolyan gondolni. Mi ezt amiatt is csináltuk, hogy vegyék észre az emberek, hogy nem kell mindent halálosan komolyan venni!  Fiatalabb korunkban úgy írtunk zenét meg szöveget is, hogy az volt a mérce, az számított a legjobbnak, amin a legnagyobbat röhögtünk. Például egy hirtelen váltás azért jött be, mert éreztük, mekkora hülyeség, mennyire viccesen hangzik. Nagyban megy a metál, és közben érkezik egy reggae-betét (Mechanic-All), vagy egy Kodály-gyűjtésből származó idézet (UseHer friendly).

Sok mindent elértél itthon, rengetegen szeretik a zenekarodat, a munkásságodat. Úgy gondolom, tisztában vagy azzal, hogy az elért sikerek nem csupán a véletlennek köszönhetők…

Ha nem is univerzális szinten, de hiszem, hogy létezik valamilyen felsőbb hatalom. Lehet ez akár a saját lelkiismereted. És ha tisztában vagy önmagaddal, és tudod mit akarsz, sőt még a saját lelkiismeretednek is meg tudsz felelni, akkor bizony tudod irányítani a saját sorsodat egy bizonyos szintig. Erre persze biztos vannak ellenpéldák, de én ebben hiszek. Amúgy, mint minden rendes polgári gyerek, én is voltam elsőáldozó, de nem nevelkedtem hithű keresztény családban. Ez is egy olyan polgári érték, mint hogy az ember legyen valamelyest képben a művészetekben, az irodalomban. Gyerekkoromban azt mondták a szüleim, hogy ezt a dolgot rám bízzák, kóstoljak bele ebbe is, de ha nem érzem magaménak, akkor ne erőltessük. Meg volt adva a lehetőség, hogy eldöntsem mit akarok. 

Úgy gondolom, hogy ha igazán rendben vagy magaddal, akkor a rosszat is el tudod fogadni, meg a jót is. A jót meg ki ne tudná elfogadni? A legtöbb ember persze a rosszat sokkal nehezebben tudja feldolgozni, és pont ezért gondolják ők azt, hogy sokkal több szarság van az életükben. Persze, lehet, hogy én könnyen beszélek, de nagyon sokat tettem azért, hogy olyan életem legyen, amilyen van. És még így is azt érzem, hogy sokkal többet tehetnék…

Fotó: Fülöp Dániel

Említetted, hogy Tamás (Reich Tamás, a Subscribe gitárosa) az egyik legjobb barátod. Miiért olyan fontos számodra maga a barátság?

Nagyon szerettem nagyapámat, nagyon értékes ember volt. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy tudod –e, mi az értelme az életnek? Na, mondtam magamban, erre kíváncsi vagyok… Erre azt mondta, hogy az élet értelme az, hogy barátokat gyűjts! Ez a válasz elsőre ugyan légből kapottnak tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégiscsak egy nagyon fontos dologra világít rá. Mert az embernek lehet temérdek sok haverja, de barátja nem sok. Egy barát nem feltétlen csak azért van, hogy jól érezd magad vele, hanem hogy szembesítsen a hibáiddal, és figyelmeztessen, hogyha rossz úton haladsz. Tamás az a fajta barát, aki ha valamit jól csináltam, akkor abban támogat, ha meg valamit nem, akkor azt őszintén megmondja. Ezért fontos megválogatni a barátokat, hogy olyan emberek vegyenek körül, akiknek adsz a szavára. És nagyon fontos az is, hogy a barátok olyanok legyenek, akik őszintén és átgondoltan alkotnak véleményt.

Mi volt a Subiban az üzenet, mi a USEME-ban az üzenet?

Nincsen üzenet! Én csak szövegbe öntöm az érzéseimet, gondolataimat, tapasztalataimat, amiken keresztül sok ember magára ismerhet, és akár átsegítheti, boldogabbá teheti, elgondolkodtathatja őket. És marha jó érzés, amikor koncert után valaki azzal jön oda hozzám, hogy hú, ebben a szövegedben mennyire magamra ismertem! Még akkor is, ha az adott szöveg nem is a srác által említett élethelyzetről szól. Mert akkor is megtörtént a katarzis, ami a legfontosabb. 

 És mit éreztél akkor, amikor lejöttél a színpadról az utolsó Subscribe koncert után a Budapest Parkban?

Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról! Egy évem volt arra, hogy feldolgozzam, mi is történik velünk, amiből az első fél év maga volt a pokol. Ami a közönségnek a búcsúturnén megható volt, azon mi már „túl voltunk”, magunkban le tudtuk rendezni a dolgot. A turné első állomása Debrecenben volt, ahol tök jól ment a buli egészen addig, amíg meg nem láttuk, hogy páran bőgnek az első sorokban. Onnantól kezdve eltört nálunk is a mécses, és egy nagy közös bőgéssé fajult az egész. Be is rúgtunk utána, és akkor azt éreztem, hogy ilyen érzelmi töltettel nem fogom tudni végigcsinálni ezt az egészet, és mondtam a többieknek, hogy legyen zenekargyűlés és beszéljük ezt meg. De aztán belejöttünk a végére, és annyira helyreállt minden, hogy a Parkos bulin már nem volt semmi nyoma ennek a bánatnak, és felemelő volt az egész. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy végleg vége szakad valaminek. Hamarosan ki is adunk egy DVD-t a koncertről.

És hogyan készültél a Világvevő lemezbemutató bulijára?

Nagyon vártam a bulit! Baromi jó elfoglaltság volt, hogy leülök, hallgatom a zenét és elképzelem, milyen lesz a koncert, mit hogyan fogok csinálni… Emellett persze rengeteget próbáltunk, és fizikailag is sokat készültem rá. Rengeteget futottam, mivel már jó ideje nem álltam színpadon, és kissé eltunyultnak éreztem magamat. Ha valaki énekesként olyan intenzitással van jelen a színpadon, mint én, annak elengedhetetlen a jó állóképesség, különben egy értelmes hang se jön ki a torkán a légszomjtól! (nevet…)

Mit szólsz a blogunkhoz?

Nagyon tetszik az ötlet! Az egész blogírást egy roppant jó műfajnak tartom, és csodálom azokat, akik napról-napra meg tudják osztani gondolataikat a világgal. Belőlem hiányzik az a fajta exhibicionizmus, hogy mindenképp a világ tudtára hozzam a gondolataimat. Többek között ezért sincsen facebook-om. Talán az olvasónak most furcsán hathat, de ilyen szempontból egy magamba zárkózó típus vagyok, nehezen nyílok meg, és a saját gondolataimat is csak a legszűkebb körömmel osztom meg. Sőt, gyakran a barátaimnak sem tudok igazán megnyílni. Érzéseimet magamba zárom, ami nem feltétlenül jó, de hál’Istennek a szövegeimben viszont előjönnek és formát öltenek.

Végezetül mit üzensz azoknak, akik a USEME klipek alatt csak a következő Subscribe koncert időpontja felől érdeklődnek?

Azt, hogy vegyék a fáradságot, és hallgassák végig a lemezt, netán jöjjenek el Orfűre június 24-én, vagy a Barba Negra Track-be július 22-én, és nézzenek meg egy USEME koncertet is!

Szöveg: Tompos Vince