szinténzenész

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

„Egyre fontosabbnak tartom a szabad improvizációt, amely olyan élményeket tartogat, amikkel minden zenésznek meg kellene ismerkednie” – vallja a Carnegie Hall-t is megjárt Ittzés Gergely fuvolaművész, zeneszerző,  a győri Széchenyi István Egyetem Zeneművészeti Intézetének tanára. A többek közt Brazíliában és az USA-ban zenei  kurzusokat tartó egykori Talizmán-tag zenei példaképeiről, és a klasszikus és az improvizatív zene közti különbségekről is mesélt.  

Egyik korábbi szereplőnk, Pozsár Máté mesélt egy bizonyos próbáról (amiből aztán koncert is lett), ahol Schönberg Pierrot Lunaire-t játszottátok közösen... Hogy is volt ez?

Mátéval nem ez az első közös munkánk, és színpadon kívül is nagyon jó barátságban vagyunk, ahogyan zenésztársaival is. Ajtai Petya bőgős kitűnő ötlete volt, hogy ezt a modern zeneirodalomban alapműnek számító darabot speciális módon dolgozzuk fel.  A mű néhány tételét áthangszerelve adtuk elő, és rögtönzésekkel kötöttük össze és ezekben olykor feldolgoztuk a mű egyes motívumait is. Az előadásnak nagyon jó visszhangja volt, alighanem Schönberg zenéje jól tűri ezt a helyzetet. Különösen erre a darabjára igaz, amely még nem a szigorú tizenkétfokúság elvei szerint íródott, hanem nagyon is intuitíven. A mi változatunk kierősítette  a műben rejlő felszabadultságot és ahogy a stílusok, úgy az előadók is keveredtek, hiszen néhányan a klasszikus zene felől érkeztünk, mások pedig a szabad improvizációban gyakorlott jazz-zenészek. Találkoztunk félúton és tervezzük a folytatást.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Az Ittzés-család tagjai között bőséggel találni zenével magas fokon foglalkozókat, elég csak édesapádra, Dr. Ittzés Mihály zenetudósra, karvezetőre gondolni. Mi volt az első hangszered? 

A zenére való nevelés evidens volt a családban. Engem nagycsoportos óvodás koromban furulyázni írattak be a szüleim, amit annak idején nagyon zokon vettem. A bátyám hegedült, ami ugyebár mégiscsak egy sokkal komolyabban vehető hangszer. Ahhoz képest a furulya egy játékszer. De csak ott ragadtam, talán tanárom, Lukács János kedves egyéniségének köszönhetően, és pár év után áttértünk a fuvolára. Ez elég döcögősen indult, kezdetben semmi sikerélményt nem adott. Aztán meglepő módon, egy hirtelen felismerés nyomán tizenkét évesen eldöntöttem, hogy zenész leszek, és ettől fogva ez konkrétan a fuvolaművészi pályát jelentette. Igaz, ütőhangszereket is tanultam ekkor már, de abban végképp nem bizonyultam ügyesnek. Ugyanakkor nagyon hasznos időszak volt. Minden zenésznek el kéne töltenie pár évet ütőzéssel, mert nagyon fontos tanulságokkal jár. Később persze zongorázni is tanultam, de mégiscsak a fuvolához volt legtöbb közöm, noha ahhoz sincsenek kivételesen jó fizikai adottságaim. Mindenért nagyon meg kellett küzdeni. De talán épp emiatt a mindennapi küzdelem miatt ma már nagyon szenvedélyes kapcsolatban vagyok a hangszeremmel, és bekerült a látótérbe minden, ami a fuvolával kapcsolatos. Ezt tekintem médiumomnak, ez ad keretet a munkásságomnak. 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

A fuvolán keresztül fejezem ki magamat művészileg. A zongorát főként a tanításnál használom, meg improvizálok rajta, de nem lett belőlem multiinstrumentalista. A fuvolához kötődöm leginkább, ezen igyekszem tágítani a határokat kifejezésmódban és stílusban egyaránt. Nálam a sztenderd szólórepertoártól és a zenekari játéktól kezdve a legegyedibb, legeredetibb játékmódig, improvizációig, kísérletezésekig minden jól megfér egymás mellett. Így érzem magamat teljesnek.

Szerinted mi a különbség a klasszikus és az improvizatív zene között? 

Az improvizációnál az ember egész más tudatállapotban van, mint megírt zene esetén. Befelé figyel, onnan várja a következő hangot, a következő mozdulatot, az inspirációt. Vagy csak hagyja a testét, hogy automatikusan dolgozzon a hangszeren. Aztán a spontán megszülető hangok gondolatokat ébresztenek és ilyenkor ezek a gondolatok is továbbszőhetik a zenét, esetleg rövidebb vagy hosszabb távú tervek kelnek életre, az ember bizonyos fokig ilyenkor is komponálhat. Az ösztön és a tudat párbeszédben áll egymással.

Ez persze a megírt zenére is igaz, de ott sokkal szűkebb az a terület, ahol ez megnyilvánulhat. Míg a rögtönzés mindig meglepetés az előadó számára is, és mint ilyen, ajándék, addig a megírt zenében konkrét elvárások vannak kívülről, és magunkkal szemben is persze, és nehéz igazi meglepetést okozni. Főleg kellemeset. De én azért színpadon mindig adok teret a spontaneitásnak, sokat kockáztatok is, bizonyos paramétereiben mindig más és más lesz az interpretáció.  A bátorságot részben éppen az improvizációs élményekből merítem. A klasszikus zene ezzel szemben avval kecsegtet, hogy csiszolt művészi alkotásokkal lehet foglalkozni, megpróbálni azok nagyságához felnőni, kiismerni és kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. Jó zeneművek esetén ez megunhatatlan foglalatosság. 

A szabad improvizációban van egyfajta jelenlét és intenzitás, amit nem lehet a leírt zenével pótolni. Persze jóval esetlegesebb, lehet benne üresjárat, és nincsen annyira kidolgozva. De van mögötte egyfajta intellektuális munka, ami elég jó eredményeket képes szülni. És mindeközben a zenész személyisége és pillanatnyi lelki-szellemi állapota itt sokkal közvetlenebbül megmutatkozik. A szabad zenében az ember bizonyos értelemben meztelenre vetkőzik. Nem bújhat a mások által leírt hangok mögé: kendőzetlenül tárja fel önmagát.

Az improvizatív zene közben igazán lehet érezni, hogy valóban jelen vagyok-e, vagy csak játszottam valamit… Egyre fontosabbnak tartom a szabad improvizációt, ami olyan élményeket tartogat, amikkel minden zenésznek meg kellene ismerkednie. Egy-egy improvizáció során sokkal pontosabban végig lehet követni az adott gondolatmenetet, lelkiállapotot. Sokkal hívebb képet ad az ember önmagáról, lénye komplexitásáról. Sokkal nyilvánvalóbb minden, és ezt fel is kell tudni vállalni. Könnyen megesik ugyanis, hogy harminc perc improvizatív zenéből mindössze tíz perc lesz olyan, hogy „na, ezért érdemes volt”! Ilyenkor beáldozzuk az időt, mert lehet, hogy több értelmes dolog történik ez alatt a tíz perc alatt, mint egy előre megkomponált darab eljátszása közben. De a két műfajt semmiképp nem akarom egymás ellen kijátszani, mert a két élmény egymást kell, hogy erősítse, mivel a két gondolkodásmód végül is valahol összeér. Erre szeretném a növendékeimet is ráébreszteni. A jövőben szeretnék egyre inkább elszakadni a hagyományosabb, szigorú oktatási módtól, és minél messzebbre elkalandozni a komplexebb, egyetemesebb zenélési formák felé. Egyelőre gyűjtöm a bátorságot ehhez.

Már korábban is voltak „kikacsintásaid” más műfajok felé, ilyen volt például a tíz évig működő etno-jazzrock zenekarod, a Talizmán is…

A Talizmánba főiskolás éveim elején kerültem, de már előtte is improvizáltam zongorán hasonló stílusban, ezekből aztán darabok születtek. Abban az időben nagyon fontos volt a számomra ez a zenélési forma, és most is szívesen hallgatom vissza az akkori felvételeinket. De azért lényegében ez mindig inkább hobbi maradt, mintsem hivatás, mert sosem fejlesztettem magam igazi profivá ebben a műfajban. Szerencsére a szabad improvizációban nincs ilyen kategória. Abban nem lehet és talán nem is szabad profinak lenni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

És hogy látod, van rá esély, hogy összeálljon a zenekar?

Valamiért úgy érzem, hogy a Talizmánnal több szék között a pad alá estünk. Nem voltunk eléggé jazz, nem voltunk elég rockosak, és igazi kortárs zene sem volt. Így nehéz volt megtalálni a helyünket a koncertéletben. Aztán kicsit befulladt az alkotómunka is. Én szerettem volna továbblépni részben a kísérletező dolgok, a még több improvizáció felé, a többiek pedig inkább a rock felé mentek volna, amiben nekem nincsenek élményeim, mert nem hallgattam rockzenét gyerekkoromban. Azóta persze több mindennel megismerkedtem, például Frank Zappával, aki azért egy elég speciális esete a rocknak… Valójában leszűkült az a közös terület, ahol dolgozni tudtunk, és nem tudtunk megújulni, ráadásul a koncertszervezéssel is akadtak gondjaink. Alig hiszem, hogy újrakezdhetnénk, persze egy alkalmi „reunion” izgalmas lehetne.

Megkerülhetetlen kérdés: mely tanáraid voltak rád hatással?

Középiskolás koromban is voltak nagyon inspiráló tanáraim: a fuvolatanárom, Dratsay Ákos, a zongoratanárom, Kemenes András és mások. Az Akadémián Kurtág Györgyhöz jártam kamarazeneórákra; az ő tanítása több generáció számára abszolút meghatározó alapélmény, számomra is. De hozzám talán még közelebb áll Rados Ferenc gondolkodásmódja, aki a másik nagy „guru” zenei berkekben, és akitől szintén tanulhattam. A fuvolások közül Matuz Istvánt muszáj megemlítenem, aki ugyan soha nem volt hivatalosan a tanárom, de személyisége, tudása és az a hangzásideál, amit tőle ismertem meg, abszolút meghatározó volt. Középiskolás koromtól jártam fel hozzá Kecskemétről, szinte minden koncertjén ott voltam.  Amit lehetett, azt ellestem, eltanultam tőle, beépítettem a saját játékomba, és próbáltam továbblépni azon az ösvényen, amit ő kijelölt. De persze sok más hatás is ért rajta kívül. Például Auréle Nicolet, a nemzetközi fuvolavilág megkerülhetetlen alakja, aki az idén januárban kilencven éves korában hunyt el. A 20. század második felének talán legnagyobb fuvolapedagógusa volt. Nagy szerencse, hogy számos kurzusán intenzíven foglalkozott velem.

Hogyan alakult az, hogy már egész fiatalon komponáltál?

Aki egy kicsit bátrabb, már gyerekkorában kipróbálja magát a zeneszerzésben: improvizál, azaz valamilyen módon belekóstol az alkotásba. Azt gondolom, nagyon komoly adósságai vannak a magyar zenepedagógiának vagy általában a klasszikus zenei képzésnek. A zenetanuló gyereknek már az első órákon meg kellene tapasztalni, milyen örömforrást jelenthet, ha szabadon válogathatja meg a hangjait. Ettől a kreativitásól eltekintve soha nem voltak komoly zeneszerzői ambícióim. Tizennyolc éves koromban kezdtem el mégis fuvoladarabokat komponálni, amit az előbb említett Matuz Istvántól elsajátított ismereteim ihlettek. Sok fuvolást ismerek világszerte, akik a saját hangszerükre komponálnak, annak új hangzáslehetőségeit alkalmazzák. Közülük a legtöbben a könnyebb utat választják, és nem keresik az igazi kihívásokat, nem foglalkoztatja őket, hogy ténylegesen meddig lehet „elmenni” a hangszer és az emberi test lehetőségeinek kiaknázásában, és zeneszerzői gondolataikat is egyszerű keretek közé szorítják. Tény, hogy népszerű, hálás dolgokat lehet így készíteni, és egyébként az én egyes darabjaimban is vannak show elemek. De elég könyörtelen vagyok magammal, és nem azt írom le, ami kézre esik, de hatásos, hanem kierőltetem magamból a technikai megoldást mindenre, amire a mű logikája miatt valójában szükség van.

És hogyan kapcsolódik ki egy kortárs zeneszerző?

A gyermekeimmel való időtöltés mindig a legnagyobb öröm. Persze velük is központi téma a zene, mert eldöntött ténynek tűnik, hogy mindhárman erre a pályára készülnek. Kifejezett hobbim nincsen, és a legtöbb hangszertől független tevékenységnek, amit végzek, köze van a zenéhez, legyen az hang editálás, számítógépes kottaírás vagy tanulmányírás. Persze a kikapcsolódás hétköznapi formáit sem vetem meg, a sör melletti beszélgetéseket barátaimmal vagy a növendékeimmel, akiket szintén a barátaimnak tekintek. Ritkán jutok el színházba, de azért előfordul. Olvasmányaim nem elsősorban zenei jellegűek.

*

Kit ajánlasz következő zenésznek?

Rohmann Ditta gordonkaművészt ajánlanám figyelmedbe. Ő egy igazán sokoldalú, nyitott gondolkodású zenész, virtuóz hangszeres, de egyúttal intelligens, művelt valaki is. Korszerű művésznek tartom.

Interjú: Tompos Vince