szinténzenész

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Jazzelméletet, improvizációs gyakorlatot és zongorát oktat a Bartók Konziban, készülő szakkönyvében pedig paradigmaváltásra vállalkozik, legalábbis megpróbálkozik vele. Pozsár Mátéval, az újgenerációs free-jazz mostanában egyre ismertebb együttesének zongoristájával körbejártunk néhány témát, a beszélgetésből pedig interjú született. Kezdjünk hát meg annak elolvasását!

Ahogyan az előző cikkből is kiderült, az AMP-vel már az egyetem alatt is kísérletezősek voltatok. Soha nem „gondolkodtál” a mainstream jazzban?

Tény, hogy megérintenek a mainstream jazz bizonyos formái, de ezt a zenét sokkal kevésbé szeretem játszani, hallgatni viszont annál inkább. Véleményem szerint, a komplexitását még lehetne fokozni, lehetne összetettebb struktúrákban gondolkodni. A mondanivalóban, legalábbis sok mainstream zenész esetében már nem érzek újdonságot. Persze nem vagyok ellene, hiszen azt gondolom, van egy csomó olyan területe – vagyis inkább volt –, ami nagyon érdekes és zeneileg kihagyhatatlan. Engem leginkább a jazznek az a típusa érdekel, amely felé a hatvanas években mozdult el a műfaj; ekkor kezdték ugyanis a zenészek elengedni a formai kötöttségeket.

Ez a zenéhez való hozzáállásod az egyetemen alakult ki, vagy már korábban is így gondolkodtál?

Az egyetemen találkoztam azokkal a zenésztársaimmal, akikkel először ilyen zenéket játszottunk. Persze előtte is volt kísérletező zenekarunk, de ahhoz az első években még kevesek voltunk, hogy valódi értékes kísérleti zenét csináljunk.

Ajtai Petya mesélt nekem arról is, hogy az egyetemen a tanárok egy része nem igazán kedvelte azt a zenei stílust, amit ti képviseltetek… 

Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy legutóbb véletlenül találkoztam Elek István szaxofonossal egy Bartók Konzis vizsgakoncerten, ahol az egyik zenekar free-jazzt játszott, odafordult hozzám, és annyit mondott: „Jajj, azok a szerda reggeli free-k, amiket ti játszottatok, hogy azok milyen jók voltak!” De még Babos Gyula is megdicsért minket egy tanszaki bemutató után, Binder Károly pedig mindig kiállt mellettünk, sőt olyan koncertünk is volt, amikor László Attila is felállva tapsolt. Én tehát soha nem éreztem ellenállást a jazztanszakon. Persze voltak emberek, akik a hátunk mögött utálták azt, amit csinálunk. Bertisz Tamás sosem értette, ahogyan Regály György  sem, hogy mit akarunk ezzel a fajta zenével. De szerintem azért van ez így, mert ők egyszerűen nem nyitottak zeneileg. Persze megértem az elzárkózódásukat, viszont nem tudok olyan művészetoktatási intézményt mondani Magyarországon – legyen az képzőművészet, dráma, vagy akármi –, ahol mindenki nyitott lenne a reformra a tanári karból… Sőt, hozzátenném, ez ugyanúgy igaz a diákokra is. Több diákot tudnék mondani a jazzszakról, mint tanárt, akik egyszerűen utálták azt, amit csináltunk. Ha finoman akarok fogalmazni, voltak, akik komplett hülyének néztek bennünket…

Ha már diákok: a Bartók Konziban tanítasz. Oda hogyan kerültél?

Neumann Balázs jazz-zongorista hívott el helyettesíteni, Lakatos Ági művészeti vezetőt pedig még az Erkel Ferenc Jazz Zeneművészeti Szakközépiskolából ismerem, ahova Kováts Gergő barátommal jártam. Amikor tehát Neumann Balázs elhívott helyettesíteni, már tudták ki vagyok. Abban az időben sajnos meghalt Csepregi Gyula szaxofonművész, később pedig Neumann Balázs elment az iskolából. Ezt a hézagot töltöm be tulajdonképpen már harmadik éve.

Petyától tudom azt is, hogy azért is néznek fel rád a tanítványok, mert nem a szokványos tanár-diák viszonylat van köztetek…

Igen, és a diákok szeretik is ezt. Viszonylag könnyű dolgom van, mert csoportos órákat is tartok, ahol jelentősen kisebb a korkülönbség köztem és a diákok között, mint a többi tanár és a diákok között (leszámítva Tálas Áront). Másrészt fontos, hogy főként olyan dolgokról igyekszem beszélni nekik, amik elsődlegesen fontosak számukra. Ezt úgy értsd, hogy nem csak absztrakt zeneelmélettel foglalkozunk az órákon, hanem leginkább olyan improvizációs gyakorlatokat veszünk át, amiket a másnapi koncertjeiken már ki is tudnak próbálni. Tudom magamról, hogy képes vagyok behúzni az embereket abba a zenébe, amit jómagam is játszom. A saját zenémről való elgondolásaimat lelkesen el tudom mondani, ezért könnyen szót tudok velük érteni.

És milyenek a diákok a Bartók Konziban?

A Bartók Konziban nagyon jó a merítés. Tanítottam másutt is, de azt gondolom, hogy a középfokú jazz oktatási rendszerben ez a legerősebb iskola. Nagyon tehetséges zenészek tanulnak ott, és nagyon jó velük foglalkozni. A szorgalmuk változó, de hát ugye 14-22 éves korú srácokról és lányokról van szó… És ha jobban belegondolok, hogy én mit csináltam tizenhét évesen, akkor elfogadom őket, és nincsen ezzel probléma. De ezek a diákok olyan dolgokkal vannak tisztában, amiket én el nem tudtam volna képzelni az ő korukban.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

A Zeneakadémián Binder Károly volt a mestered. Általános jelenség a tiétekhez hasonló, erős tanár-diák viszony kialakulása?

Ez lenne az ideális felállás, hiszen művészetet nem is lehet másképp oktatni, csak nagyon erős tanár-diák viszonyban. Mivel maximum két mester van jelen szakonként, viszonylag kevés az esély arra, hogy az összes diák személyisége passzoljon a tanár személyiségéhez. Esetemben ez egy szerencsés helyzet volt, mert Binder Karcsi bácsi sem egy ortodox jazz zenész, ezért nekem soha nem kellett olyan dolgokat csinálnom, amihez nem volt kedvem. Ki tudtam használni a képességeimet, és ezt ő el is várta, ezért is lett szoros a kapcsolatunk. A mai napig jó viszonyt ápolunk, sőt a jelenlegi könyvemhez is ő pályázta meg az összeget, így végül is az ő segítségével tudom megírni. 

Soha nem szoktam klasszikus, komponált zenét zongorázni koncerten. Amikor egy klasszikus kottát kiteszek magam elé, általában iszonyatos lámpalázam lesz. Ne kérdezd, hogy miért, nem tudom. Talán azért, mert ha írott zenét játszunk, akkor az vagy csak egy vázlat, vagy saját szerzemény. De az AMP trióval már meg sem beszélünk semmit, egyszerűen csak játszunk. Ennek ellenére az otthoni gyakorlás fontos része az írott zene.

Miről szól majd a könyved?

Jelenleg egy olyan jazzelmélet könyvet írok, aminek anyaga főleg az amerikai jazzoktatási metodikákon alapszik. Észak-Amerikában az ötvenes években kezdték el strukturáltan leírni a jazzoktatás mikéntjét, aminek az lett a vége, hogy Berklee College of Music kidolgozott egy módszertant. Legalább hat éve foglalkozom jazzoktatással, és mostanra már kikristályosodott, hogy mit érdemes ebből a módszerből átemelni, mert már átszűrtem a saját szűrőmön azokat a metodikákat, amiket leírok ebben a könyvben. Azoknak a terminológiáknak az összetevőit egységesítem, amiket én egyesével, külön-külön tanultam meg, különböző fórumokon. Sajnálatos módon a magyar jazzelmélet oktatásban hibás elgondolások vannak jelen, és az a legnagyobb baj ezekkel, hogy a gyakorlatban használhatatlanok. Az előszóban azt is leírom, hogy nem azért írok könyvet, hogy újra összefoglaljam, amit már mindenki tud, hanem mert olyan paradigmaváltásokat szeretnék eszközölni, amiket nagyon fontosnak látok. A jelenlegi, itthon alkalmazott módszertanban nagyon komoly elmaradások, leragadások vannak. Természetesen nem azt állítom, hogy tökéletes mű lesz, de szeretnék egy-két lépést tenni ebbe az irányba. Aztán majd a diákjaim befejezik tíz év múlva, vagy viszik tovább.

Sokat tanultatok például Grencsó Istvántól, vele hogy ismerkedtetek meg?

Miklós Szilveszter barátom a Grencsó Kollektívában dobolt, és kb. négy évvel ezelőtt elhívott egy koncertjükre zongorázni, és később aztán ott maradtam. Grencsó István sosem tanított bennünket didaktikus módszerekkel, inkább egyfajta beavatás volt, egy útmutató ahhoz, hogy hogyan találjunk olyan eszközöket egy-egy kompozíció megvalósítása során, amik mentesek a kliséktől, de mégis illeszkednek a zenéhez. Azt tanultuk meg tőle, hogyan használjuk a kreativitásunkat. Ennek a folyamatnak a kulcsmozzanata a bátorság és a szabadság. Grencsó megmutatta, hogyan nyúljunk valamihez ízlésesen. És én ebben látom ennek a zenekarnak a nagy erejét, hogy igyekszik ízléses lenni, azaz zeneesztétikailag helytálló. Mindemellett kreatív és szabad.

2014-ben elnyerted a Lakatos Ablakos Dezső ösztöndíjat. Mire ment az összeg?

Hú, az nagyon jó volt, abból a pénzből sikerült felújítanom a lakásom. (nevet) Utolsó fillérig erre ment az ösztöndíj. Másrészt eljutottunk Miklós Szilveszter barátommal Indiába, ami egy nagyon kellemes élmény volt. Majdnem három hetet turnéztunk ketten, zongora-dob duó felállásban 2015-ben. Az ottlétünk zeneileg nem volt túl értékelhető, mert olyan hangszereken játszottunk, hogy az valami hihetetlen. Röhögőgörcsöt kaptunk, amikor megláttuk az ottani „zongorát”, ami egyébként soha nem volt, szintetizátorokról tudok inkább beszélni. Nagyon vicces volt és óriási nagy élmény. Nem abban az értelemben volt vicces, hogy kellemetlen, vagy röhejes lett volna.

Indiában lenni olyan volt, hogy amikor kiléptem az utcára, már nevetnem kellett. Minden egyes másodpercben olyan dolgokat láttam, amiket soha életemben az előtt. Egyszerűen nem hittem el, mindenki vitt valamit valahova. Például egy leszakadt ajtódarabot. Az egész ország olyan, mintha egy hatalmas műhelyben lennél, vagy hátul a nagypapa kamrájában. Egy nagy „sufnibúcsú” az egész.

Volt olyan koncertünk, ahol több ezer gyereknek játszottunk, de előtte elmondták az életrajzunkat gyerekkorunktól egészen a napjainkig. Mindig volt szolgánk, azaz „all inclusive” nyaralásban volt részünk. Bombayban töltöttünk egy hetet, ahol a konzul látott minket vendégül a családjánál, és tulajdonképpen ő idegenvezetett minket egy hétig. Ott egy koncertünk volt összesen. Utána a következő héten már több volt, tehát idézőjelben dolgozni is kellett, de hihetetlen mennyiségű helyre vittek minket.

Porteleki Áronnal és Szelevényi Ákossal is beszéltünk már arról, hogy viszonylag szűk réteg látogatja a jazz koncerteket…

Jómagam bizakodó vagyok. Már csak amiatt is, mert sokkal többet játszottunk idén, mint mondjuk tavaly. Kivéve nyáron, amikor gyakorlatilag nulla koncertünk volt. Azért halott egyébként a nyári szezon, mert a nyári fesztiválokra nem hívnak ilyen típusú zenekart, mivel ez a zene leginkább intim klubokban működik jól. Nem mellesleg a diákokon is azt látom, hogy egyre nyitottabbak, sőt bizonyos dolgokban lehet, hogy még nálunk is nyitottabbak. Nem vetnek el olyan dolgokat, amiket mi annak idején elvetettünk, vagy inkább úgy mondom, hogy amiket én annak idején elvetettem. Látom bennük a jövőt, sőt rajtuk kívül nem is látok más utat. Ha még sokáig szeretnénk ilyen zenét, akkor a mi dolgunk kinevelni a következő generációt.

Milyen zenekarokban játszol mostanság?

Jelenleg a Grencsó Kollektívában, az AMP trióban, valamint a Baló projektben zenélek, ami nem meglepő módon Baló István egyik zenekara, ahol immár hivatalosan is állandó tag vagyok. Ezeken kívül még ott van a Mezei Szilárd Szeptett is, ahol szerbek kollégákkal játszunk együtt. És persze vannak még alkalmi formációim is…

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Egy interjúdban olvastam, hogy legszívesebben Anthony Braxtonnal és Evan Parkerrel lépnél fel közösen…

Ez az állítás azóta is igaz. Parkernek írtam is e-mailt, hogy játszana –e az AMP trióval, de nem válaszolt! (nevet) Szóval ez a dolog ugyanabban a stádiumban van jelen pillanatban! Ráadásul nem az info@evanparker.com-ra küldtem, hanem a személyes címére. De gondolom, naponta legalább ötszáz ilyen megkeresést kap. Lehet, hogy minden nap el kéne küldenem, csak hát a nyomulásban vállalhatatlanul béna vagyok, a szervezés, a menedzselés nem az erősségem.

Melyik lemez terelt a jazz irányába?

A nagynéném 2000 karácsonyán úgy vett nekem egy free-jazz válogatás lemezt, hogy valójában nem volt tisztában azzal, hogy mit helyez a kosarába. A lemez egy John Coltrane szerzeménnyel kezdődött, majd elindult a teljes free irányába. Erre aludtam el három éven keresztül, de mégsem tudom biztosra mondani, hogy ez az anyag határozta meg a zenei orientációmat. Az biztos, hogy kivettem volna, ha nem tetszik. Ez a lemez tehát nagyon meghatározó volt, de a bátyám is rengeteg zenét hozott nekem. Amilyen jazzt először hallottam, az tulajdonképpen free jazz volt, és ez teljesen véletlen.

*

 Ki legyen a következő zenész?

Ittzés Gergelyre gondoltam, akit egy közös színházi munka kapcsán ismertem meg évekkel ezelőtt. Nagyon jó barátok lettünk, hihetetlenül okos ember és nem mellesleg az egyik legmeghatározóbb fuvolaművész a világon. Vele valóban nagyon jó és inspiráló minden beszélgetésünk – a tied is az lehet.

Interjú: Tompos Vince