szinténzenész

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Mitől lett békafóbiás, és miért rajong annyira a rókákért? Hogyan fogadták egyetemi tanárai a kísérletező énjét? Mit érez(het) egy zenész improvizáció közben, és egyáltalán hol tart ma a kísérleti zenei élet Magyarországon? Sok minden más mellett ezekről is beszélgettünk Ajtai Péter nagybőgőssel egy Mikszáth téri padon.

Azt olvastam, hogy nem csak a jazzben, hanem a profi ökölvívásban is otthon vagy…

Ez így ebben a formában nem igaz. Tény, hogy létezik egy Ajtai Péter nevű boxbíró, de ő nem én vagyok. Egyébként ismerem, párszor találkoztunk is már, hiszen jazzrajongó. Névrokonok vagyunk csupán, és állítólag van valamilyen amerikai szál, de pontosan nem tudom.

Akkor inkább beszéljünk a lényegről! A szinténzenész blogon már többször is szó esett arról, hogy viszonylag szűk réteg rajong a jazzért, holott a műfaj sokkal többet érdemelne. Szerinted miért van ez így?

Nem csak Magyarországon van ez így, ugyanez a helyzet külföldön is. A jazz zenének egy-két extrém esettől eltekintve mindig is szűk közönsége volt. De nem is baj, hogy ezzel a szűk réteggel kell számolnunk. Persze azon vagyunk, hogy minél több olyan helyre eljussunk, ahol nem csak ők vannak jelen, hanem olyanok is, akik még nem igazán találkoztak efféle muzsikával. Hál’Istennek csomó olyan példa van, hogy egy-egy koncert után olyanokkal dumálunk, akik életükben először találkoztak a jazzel. Beszélgetünk velük, és a következő koncertünkön pedig ismét látjuk őket. Legutóbb Békéscsabán játszottunk, ahol koncert után azzal jött oda hozzánk egy helyi srác, hogy imádja a zenénket, ismeri az összes Lumenes videónkat, és mindannyiunkat követ a közösségi médián. Tehát vannak „rejtett” rajongóink.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Hogy látod, az elmúlt évekhez képest akkor jobb a helyzet?

Határozottan több az olyan hely, ahol fel tudunk lépni. Ma már ott tartunk, hogy mindenhol játszunk, ahol lehet. Szelevényi Ákossal legutóbb például azt találtuk ki, hogy galériákban lépjünk fel, és ezeken az alkalmakon együtt dolgozzunk olyan képzőművészekkel, vagy olyan alkotókkal, akik valami hasonlót szeretnének létrehozni, mint mi. Szívesen zenélnénk kiállításmegnyitókon, vagy akár olyan önálló koncerteken, amelyek által egy kicsit más réteget is elérnénk...

Jól érzem, hogy nehéz műfaj lehet a szólóban bőgőzés?

Igen, és talán pont emiatt nem is szoktam gyakran egyedül fellépni. Bár tudni kell, hogy akkor is sokféle lehetőség rejlik a nagybőgőben, ha nem rendeltetésszerűen szeretnénk használni. Ez a típusú zenélés még Magyarországon még nem annyira ismert, de külföldön baromi nagy kultúrája van. Van még min dolgoznunk, hogy ez hasonló legyen itthon is…

Melyiket preferálod jobban, a szólóban, vagy az együttesben való fellépést?

Huh… Hát, igazából mindkettőt. Viszonylag kevés szólókoncertem volt eddig ahhoz, hogy párhuzamba tudnám állítani a két zenei felállást. Ha jobban belegondolok, nem is lehet összehasonlítani őket, hiszen teljesen egyedül játszani semmi máshoz sem hasonlítható. A többiekkel való együttzenélés lényege a kommunikáció. Hogyha szabad improvizációról beszélünk, akkor a zene nyelve konkrétan a közös gondolatainkból áll össze. Ez a fajta kommunikáció szólóban nincs meg, ilyenkor teljesen magadra vagy utalva, a fókusz egyedül rajtad van.

Akkor beszéljünk kicsit az improvizációról! Koncertlátogatóként számomra sokszor nehéz megérteni, hogyan állhat össze kerek egésszé egy olyan zene, amit ott a helyszínen „talál ki” a zenekar… 

Vannak olyan zenei megoldások, amiket csak úgy lehet elsajátítani, hogyha az ember sokáig játszik kötött dolgokat. A formai, szerkezeti dolgokat nagyon jól meg lehet tanulni ezek során. Az AMP-vel nyolc éve játszunk együtt, és a jazz tanszakon kezdetben rengeteg kötött dolgot vertek belénk az iskolai feladatok során. Persze más formációkban játszunk kötött formákat is, de az AMP-vel kizárólag improvizálunk. Sok minden van már mögöttünk, így hozzá tudunk nyúlni egy-két dologhoz.

Az AMP tagjaival az egyetemen találkoztunk, ott kezdtük el a zenében egymást felfedezni. Kezdetben négyen játszottunk KAMP néven, de Kovács Gergő barátunk elutazott Hollandiába, onnantól fogva hárman nyomjuk Pozsár Mátéval és Miklós Szilveszterrel, akik egyébként eggyel jártak fölém az egyetemen. Ott alakult a zenekarunk.

Az egyetemen egyébként vannak olyan kurzusok, ahol a szabad improvizációt oktatják?

Magyarországon az egyetemen még nem igazán foglalkoznak ezzel. Akik ott tanítanak, egyszerűen nem érdeklődnek ez a fajta zene iránt, nem is ismerik. De szerencsére Geröly Tamás, és Pozsár Máté is tanít a Bartók Konziban, Grencsó István pedig kurzusokat tart ott, így nagyon sokan találkozhattak ezzel a zenével. Ilyen képzésben részesülő fiatalokkal egyébként már én is zenélek, méghozzá a Peter Problemben két fiatal szaxissal. 

A blogot indító interjúalanyom, Sárközi József utcazenész mesélt nekem arról, hogy egy metálzenekarban dobolt a főiskola alatt, így emiatt majdnem ki is rúgták. Egyetem alatt ti is kísérletezősek voltatok?

A tanárom, Csuhaj Barna Tibor nagyon jófej volt, azt mondta, hogy „én csak tegyem a dolgomat". És hát persze, mi végig kísérleteztünk… Nyilván akkor még egészen másképp játszottunk, de már akkor is kísérleteztünk. A zenekari bemutató mindig kilenckor kezdődött, és általában ebben az időpontban még alig voltak tanárok, így mi tudtuk a „saját dolgunkat” csinálni. Aztán persze volt, hogy jól sikerült, és volt, hogy kevésbé… De olyan nem igazán történt, hogy a tanárok miatt mást kellett volna játszanunk.

És mit mondtak a kritikusaitok a tanári karból? 

Voltak, akik azt mondták hogy ez tévút, és hogy a jazz tanszakon mainstream jazz-t kellene játszani, és hogy „azért vagyunk itt”. De mi az iskolai feladatunkat elvégeztük más zenekarral, emellett pedig csináltuk a dolgunkat.

A másik amúgy könnyebb volt?

Más volt, nem is lehet egyiket a másikkal összehasonlítani. Nehezen emlékszem már vissza, hogy mik voltak pontosan ezek a feladatok… De azt fontos elmondani, hogy itt két különböző esztétikájú dologról beszélünk, mivel az egyik a jelenből építkezik, a másik pedig a múltból. Egyik sem megy a másik felé – a kompozíciós zene is lehet ugyanolyan jó, hiszen ugyanúgy lehet azt is aktualizálni. Az improvizációs zenének éppen az a nehézsége, hogy ott a pillanat számít. Ilyenkor a zenédbe beleszól a napod, a közönség, meg egyáltalán az az állapot, amiben éppen vagy. Ezek nem játszanak szerepet egy kompozícióban, mert ott ugye fix dolgok vannak.

Milyen érzés, amikor minden klappol az improvizáció során? Ilyenkor egyfajta vibrálást érez az ember?

Abszolút. Hogyha egy koncerten minden klappol, akkor azt szó szerint a saját bőrünkön érezzük, hiszen szó szerint nyoma van az összhangnak. Nyilván, amikor szabadon imprózunk, akkor is hangképeket követünk – nagy kultúrája van egyébként ennek a zenének. És hát ott vannak a nagy öregek, akiktől lehet tanulni… Tehát ha egy koncert jó, akkor azt mi tényleg érezzük, és ilyenkor nincsenek üresjáratok, nem is beszélünk el egymás mellett. De persze olyan is van, hogy nem értjük meg egymást, és azt is nagyon durván megérezzük. Egyébként minél többet zenél az ember, annál jobban ki tudja szűrni az ilyen eseteket. És ha nagyon nem megy, akkor hozzá lehet nyúlni olyan dolgokhoz, amiket már ismerünk, és ezekkel azért lehet operálni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Amikor érezzük, hogy nem annyira jó egy menet, akkor lenyugodunk. Ez abszolút tanulható, és némi rutinnal ki lehet menekülni belőle, így ma már egyre kevesebb ilyen szituációval találkozunk. Leginkább akkor fordul elő efféle eset, amikor először játszol valakivel. Pont mostanában volt egy ilyen élményem Bécsben, hát az nagyon rossz volt. A kollégával egyszerűen nem ismertük egymást, és az adott helyzetben rosszul mértük fel a dolgokat és onnantól kezdve az egész el volt rontva. Persze, ilyenkor is vannak jó részek, de mégis az egészről az maradt meg, hogy nem minden klappolt…

Szelevényi Ákossal is szoktál zenélni, sőt jó barátok is vagytok…

Ákos lemezeit régebben rommá hallgattam. Körülbelül egy évig kerestem, hogy mennyire szeretnék együtt zenélni vele, aztán hál’istennek összejött… Rendkívüli dolog vele zenélni, és emellett nagy is az összhang köztünk. Nem hiszem, hogy lenne bármilyen hierarchia közöttünk. Ákos átjön, hoz két nagy üveg vizet, cigizünk, játszunk, csináljuk a dolgunkat. Abszolút baráti viszony alakult ki kettőnk között.

Vizet isztok?

Igen, mindig hoz két üveg ásványvizet, mert zenélés közben kimelegszünk, mint az állat... De azért a munka után általában megiszunk egy sört a kocsmában! 

Ákos elveti a free jazz kategóriát, te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Azért ez összetett dolog, mert a free-jazz, mint műfaj egy konkrét jazztörténeti időszakot ölel fel. A jazzből építkezik, és mögötte van az afro-amerikai hatás is. Európában aztán elkezdtek reagálni a free-jazzre, és itt is kialakult egy újfajta műfaj, ami leginkább a kortárs zenére hajaz. Ez is improvizatívnak számít, de mégsem fér bele a free jazz kategóriába, mert más elemekből építkezik.

Ti inkább ezt alkalmazzátok…

Igen, de egyébként semmi bajom nincs a free jazzel, Baló István zenekarában például azt játszunk.

Idiomatikus improvizációnak hívjuk azt a fajta zenét, amikor egy konkrét zenei nyelv van a háttérben. Például a jazzben, ahol van egy konkrét háttér, amire építkezünk. Non-idiomatikus improvizációnak pedig azt a fajta zenét hívjuk, amikor semmilyen sztenderdhez nem nyúlunk, hanem mindössze „csak” szabadon improvizálunk. Persze ebbe nyilván belefér a hagyományos jazz is, de ebben az esetben – ha mondjuk hárman zenélünk –, akkor a kiindulás hármunk közös nyelve lesz.

Nem csak egyedi zenei stílusodról, hanem béka-fóbiádról is híres vagy…

Igen, ez egy elég rázós ügy. Gyerekkoromban ültem a Duna-parton, ettem a szendvicsemet, és képzeld egyszer csak megjelent egy rohadt nagy varangy. Aztán jött egy róka is, aki később szerencsére elkergette a békát. Hát, emiatt lettem én róka mániás, és béka-fóbiás is egyben. Azóta egész egyszerűen rettegek a békáktól és emiatt kerülöm is a lápos vidékeket, mert rosszul vagyok az ilyen helyeken. Remélem, az emberek már elüldözték az összes békát az erdőkből. Van is egy zenés darabom, amely a gyerekkori traumám történetét dolgozza fel. Az a címe, hogy „A Rókák erdejében”; ez volt egyébként a diploma koncertem. A produkcióban mindenki rókának öltözött, és közben megalakult a Peter Problem zenekar, amivel játszottunk azóta többek között a Jazzajon is. Minden előadáshoz van koncepciónk, októberben Székesfehérváron például a királyok temetése lesz soron, legutóbb pedig a saját temetésemet játszottuk el az Aurórában. Ez úgy kezdődött, hogy elsőként Plankó Gergő barátom tartott beszédet az életemről, majd Falus Péter barátommal felgyújtott egy rókát, amit aztán rögvest el is temetettek. A koncert amúgy marha jól sikerült. Ez után kizárólag különböző kultúrák temetési zenéit játszottuk; volt mexikói, észak-és dél afrikai temetési zene, és egy zsidó szertartási zene is. Ja, és feldolgoztuk Purcelltől a Queen Mary Funeral Music-ot is.

Az összes haverom azt mondogatja, hogy csoda, hogy még élek... Harminc éves korom előtt kitaláltam, hogy amikor harminc leszek, lezárok pár dolgot és akkor lesz egy rituális rókatemetés, és csak halotti zenék lesznek. Ez így is történt. Egyébként játszom egy szlovák szaxofonos, Tóth Miró temetési zenekarában is. De ezzel csak egy-egy különlegesebb alkalommal lépek fel.

Viszonylag sokat koncertezel külföldön is. Mikben különböznek ezek az alkalmak az itthoni fellépésektől?

A helyzet az, hogy ennek a zenének mindenhol kicsi közönsége van. Jó pár holland barátom van – náluk ez a zene nagyon régóta jelen van, és arányában még így is ugyanannyi embert érnek el vele, mint mi itthon.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

És ez nem frusztrál téged, mint alkotót?

Jó lenne, ha több mindenkit érdekelne ez a műfaj, de őszintén szólva, ha az ember elkezd ilyen kérdésekkel foglalkozni, akkor azzal csak árt magának. Ez nem a mi feladatunk kell, hogy legyen. El kell fogadni, hogy ez egy rétegzene, és az is fog maradni. Soha nem fogunk olyan tömegeket megmozgatni, mint mondjuk a Wellhello. És ahogyan már beszéltünk róla, ez egy rétegzene, és mint ahogyan a kortárs művészet más ágai sem érintenek meg mindenkit, el kell fogadnunk, hogy bizony ez is ennek a halmaznak a része… Egyébként is tök rossz lenne, ha mindenki ilyen zenét játszana. Ennek ellenére nekünk az a feladatunk, hogy minél több emberhez eljusson a zenénk.

Szelevényi Ákos számára a színpad szakrális tér. Te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Amellett, hogy ezt én is így látom, ez egy érdekes kérdés, de valóban: „a színpadon meg kell halni”, azaz minden este teljesen oda kell tenned magadat. De a színpadot mindig a helyén kell kezelni. Tehát amikor például a Peter Problemmel lépünk fel, akkor maszkban vagyunk és a produkciónkba sok zenei humort építünk, ami abban az esetben teljességgel helyénvaló és megengedett. Ilyenkor Pozsár Máté mexikóinak öltözik, én királynak, másvalaki papnak, stb. Az ilyen performanszokat leszámítva tényleg komolyan kell venni a színpadot, és persze egyáltalán nem fér bele hülyéskedés.

Sok helyen zenélsz te is, mégis, mit csinálsz ha éppen nem nagybőgőzöl?

Amikor befejeztem az Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, tudtam, hogy mindenképpen folytatni szeretném a tanulást. Akkor úgy gondoltam, hogy ugyan a zenei dolgokkal már eléggé képben vagyok, de azért nagyon érdekel az esztétika, hát akkor nekikezdek annak is. Így kerültem az ELTE-re, ahol improvizáció-esztétikából doktorizok. Életemben ez az első olyan felsőoktatási intézmény, ahol nem zenével foglalkozom, hanem például Francis Bacon festőről van egy kurzusom, ami teljesen lenyűgöz.

*

Ki legyen a következő?

Pozsár Máté kollégámat ajánlom figyelmedbe, aki mint mondtam, a Bartók Konziban tanít, méghozzá jazz zongorát. Mátéval együtt is zenélünk, és mellette nagyon jó barátok vagyunk. Ugyan ő is az improvizatív zenét tolja, de képben van a hagyományos dolgokkal is. Jazz elméletet is oktat, de természetesen a hangszer nagyon a kezében van. Tökéletes a tanári posztra, mert a tanítványoknak részletesen elmondja, mi a dolgok háttere, és meg is mutatja nekik. Együtt játszanak, beszélgetnek, majd elmennek kocsmázni. Így ezek az emberek szépen lassan bekerülnek a körforgásba. És szimpatikus a tanítványoknak is, hogy egy olyan tanáruk van, aki emberszámba veszik őket. Elmennek fesztiválra, lejönnek a koncertekre, dumálunk velük, és ez Máténak köszönhető. Fontos ember ő abból a szempontból, hogy egyszer felfrissüljön ez a zenei közeg. 

Interjú: Tompos Vince