szinténzenész

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Beleszületett a táncházmozgalomba, játszott a Volkova Sisters-ben (is), és nagyon nehéz vele időpontot egyeztetni. Ki az? A helyes megfejtés: Porteleki Áron multifunkcionális brácsásdobos. Rendkívül sokoldalú, ennél fogva egyre elfoglaltabb, és népszerűbb zenész, aki azért természetesen tudott időt szakítani a szinténzenész blogra is.

„A közelben található Hamzsabégi úton nőttem fel, nem messze van ide az FMH (Fővárosi Művelődési Ház), ahol már gyerekkoromban is rendszeresen volt táncház. Akiket záráskor onnan kitettek, sokszor a mi lakásunkban kötöttek ki” – adja meg a beszélgetés hangulatát Áron.

Milyen emlékeket őrzöl gyerekkorodnak ebből az időszakaszából?

Igazából nem emlékszem semmi különösre, csak arra, hogy állandóan sok ember között vagyok, és hogy folyton szól az élőzene. Apám a zenélésből, anyám kézművességből igyekezett megélni szabadúszóként, így folyton dolgoztak, de jutott idő mulatni is, de a kettő sokszor összefüggött valmilyen módon. Akkoriban az egész táncház-mozgalom teljesen máshogy nézett ki, mint ma. Leginkább valamilyen hippi mozgalomhoz hasonlított, és a hatalom szemében az egész gyanús volt... Persze azért nem egy politikai movement volt… Egy rendkívül nyitott közösségre kell gondolni, ahol mindenféle ember megfordult, táncosok, zenészek, sőt teljesen más művészeti ágból származó emberek is. Ebbe a közegbe születtem bele, ezeknek a karaktereknek a gyerekeivel lógtam rengeteget.

Ebből adódóan gondolom, a zenélés is jó korán rád talált…

Egy szalagos felvétel őrzi az emlékét annak, hogy amikor megkaptam az első hegedűmet, akkor még beszélni sem tudtam igazán... Később, általános iskolás koromban jártam klasszikus tanárhoz is, de ekkor már volt élményem a dobolással is. Rubesch Gergő unokatestvéremtől nyolc-kilenc éves koromban kaptam egy dobszerkót, amit saját kezűleg készített. Ezzel gyakorlatilag pályára is tett, legalábbis ami az érdeklődésemet illeti. Gergő egyébként klasszikus bőgősnek tanult egy időben, és mindig bevont a zenélésbe a családi bulikon. Nagyon hálás vagyok neki emiatt a korai nem-népzenei kiképzésért, kb. megjósolta, hogy jó eséllyel majd egyszer dobos válik belőlem. Onnantól kezdve a hegedülés mellett kerestem az alkalmat, hogy iskolai rock bandákban, kimittudokon zenéljek, közben intenzíven gyakoroltam Led Zeppelin kazettákra. Azt hiszem, apám adott a kezembe először brácsát, de fontos, hogy nagybátyám Porteleki Zoli is játszik ezen a hangszeren. Az alapokat tőle és aputól kaptam, de intenzíven Vizeli Balázs prímástól tanultam népzenét a ráckevei művészeti iskolában, ahol később két helyi barátommal Szalamás néven meg is alapítottuk első népi zenekarunkat. Klasszikus zeneiskolát egyébként nem végeztem, és olyan is volt, hogy a dobolást egy időre abbahagytam, de ebben a korszakomban is megmaradt a népzene iránti érdeklődésem.

Egy korosztályba tartozom a Buda Folk Band-es Éri Marciékkal, Csoóri Sanyiékkal. A nem hagyományos táncházak, a folk-kocsmák indulásánál én is jelen voltam. Ez úgy működött, hogy elővettük a hangszereket a kocsmában, kávézóban és csak muzsikaltunk magunknak. Aztán ezekre a helyekre – ahol engedték –, odaszoktak az emberek, ki hallgatni, ki zenélni, ki pedig mulatni.

Ebben a közegben abból a szempontból furcsának számítottam, hogy nem csak népzenét hallgattam: nálam például a legújabb Korn lemezek, meg különféle elektronikus zenék is ugyanúgy pörögtek. Hallgattam free-jazzt is, az Archie Shepp kazettámat begyűrte a magnó, de korai Dresch koncertfelvételeim és egy kalóz CD-m is volt az Akosh S. Unittol, úgyhogy iszonyat mixtúra volt a fejemben... Megvolt a könnyűzenei érdeklődésem, sok Stones-t, Hendrixet is hallgattam, így amint lehetett, azonnal beszálltam az első rock-blues bandába, amivel már lehetett élőben nyomulni. Amikor elkezdtem dobosként koncertezni, már egyre kevesebb időm jutott a táncházakra, spontán muzsikálásokra.

Volt olyan időszakod, amikor 8-10 bandád is volt egyszerre. Hogy bírtad?

Ha belegondolok, szinte az össze formációm személyes találkozásokból alakult ki. Viszonylag kevés alkalommal történt olyan, hogy előre tudtam, kikkel szeretnék zenélni. A 12z-vel, Czitrom Ádámmal, vagy az édesapámmal közös formáció is jó példa erre, de az egyik legfrissebb ilyen élményem, ahogy a 2/3-ad észt trióm összeállt. Egy hónapot töltöttem kint egy észt hegedűs barátnőm, Karoliina Kreintaal jóvoltából, különféle népzenei táborokban brácsát tanítani. Egyszer rákérdeztem, hogy nem ülhetnék -e valahol egy kicsit a dobok mögé, mert akkor már nagyon hiányzott a hangszer. Karolina bemutatott két barátjának, akikkel olyannyira egymásra találtunk, hogy egy másfél órás próba alatt összeállt egy koncertanyag, fél év múlva lemez lett, majd pedig turné... Nagyon sokféle zene érdekel. Nagy bizalmam van más emberek felé is, és ha úgy látom, hogy az adott dologból lesz valami, akkor teljes mellszélességgel támogatom az ügyet, egészen addig, ameddig tart. Még akkor is, ha akár egy év múlva sincsen semmi anyagi vonzata. Emiatt lehet az, hogy sok helyre hívtak és hívnak zenélni. Hosszú távon persze ez egy fenntarthatatlan állapot, meg úgy sem tudsz egy nap kettőnél több koncertet lenyomni, persze most is sokszor megesik, hogy akár ennél többször is fellépek. Azokat a pillanatokat keresem, amikor a legjobb szándékom szerinti önazonos dolgokat csinálhatok. Csak hát ezt nehéz behatárolni, mert ugye a dolog működhet többféle stílusban is...

Arra nem is gondoltál, hogy mi lenne, ha csak egyetlen zenekarod lenne?

Kezdetben azzal is megpróbálkoztam, hogy antropológus leszek – öt évet jártam egyetemre. Akkor az volt a tervem, hogy megtartom a népzenét, és a dorotát, ami három ember nagyon erős találkozása volt – határtalannak tűnt, amit csináltunk. Számomra akkor elegendő lett volna ez a két vonal. Aztán nem ez történt, mert könnyebb volt a zenét választanom… Amibe hívtak, oda mentem, de közben tudatosítottam is magamban, hogy a dorota a legfontosabb projekt. Ma a dorota, mint zenekar pihenő vágányon van de, létezik, hiszen egy nagyon fontos és élő felület, ami életben tartja a trió szellemiségét. 

A dorotával mélyre menős, improvizációs köröket csináltam, közben apuval mentem a Fonóba népzenét brácsázni. Nálam az egyik zenekar segíti a másikat, egészíti ki és nyugtatja le. Nem egy bandámba vagyok belebolondulva, hanem több összetevős a dolog. Sokat vitatom magamban, hogy jó –e ez az út, de amikor már több éve így nyomod, nem kérdőjelezed meg a dolgokat, hogy most akkor oké –e így vagy sem… Persze bizonyos dolgokat nem tudnék csinálni.

Miért, mire mondanál nemet?

A tradicionális értelembe vett pop felé nem esne jól elköteleződni. Amikor azt érzem, hogy a zenénél előrébb van az arculat, és az a fő kérdés, hogy a zene milyen piacot fog majd lefoglalni, azt nem szeretem. Amikor tehát nem a zenén van a hangsúly, hanem a piaci rés keresésén, az már nem az én világom. Ebbe nem is vagyok való.

Nem túlzás azt mondani, hogy jellemző rád a zenében való kísérletezés… Miért nem tudsz „lenyugodni” itt sem?  

Ez nem is igazán erről szól… Zenélés közben nem azért váltok annyit, mert a hangokkal és helyzetekkel van „problémám”, hanem azt érzem, mindig lehet máshogy is csinálni. Izgalmas kihasználnom a zenei lehetőségeket. Amiket már ismerek, akkor azokat hagyom, persze ez helyzeti attitűd kérdése is lehet… Mert olyan is van, amikor minden úgy jó, ahogy van. De hogy hogyan jutok el oda, az már kísérletezés. Szeretem a meglepő helyzeteket, és mivel nagyon sok zenét hallgattam, meg a népzene miatt számos nem szokványos hangzással is találkoztam, számomra ez vált izgalmassá.  Az is igaz, hogy ha sok ilyennel foglalkozol, akkor meg már vágyódsz a szokványosra.

Jelenleg hány formációban zenélsz?

Ami aktív, az megint csak hét-nyolc formáció. Ezek hullámzóan intenzívek, vállaltan kevesebbet is lépek fel velük. Nem hajtom őket, mint korábban, inkább keressük a megfelelő együttállásokat… Amivel sokat dolgoztam mostanában, az két duett egy-egy táncossal; a Big Blonde & John Danyi Viktóriával és a Co-Exit Juhász Adéllal. Emellett fut négy nagyobb produkció is; a Hinoki, a Nyúzzatok meg, a Visszaröpülés es egy premier-friss, a Glory Whole a 12z-vel kozosen. Ezekkel turnézok a legtöbbet; a Hinokit augusztusban Kínában adjuk elő, a Nyúzzatok meg nemrég New Yorkban járt. Néhány formáció mindig a háttérbe szorul emiatt a ritmika miatt, így le kellett adnom párat.

Hogyan jött a képbe a táncos produkciókban való részvétel?

Mindig a közelben volt. Kiskoromban a Honvéd táncegyüttes próbáin ültem sokat, apám ott zenélt egy időben. Később én is kísértem táncegyütteseket, aztán amikor a népzenei formációk mellett elkezdtem komolyabban elmélyülni a mindenféle határműfajokban és a kísérleti jazz-ben, automatikusan kapcsolódtak kisebb-nagyobb felkérések a különböző kortárs tánc műfajok felöl. Az első igazi nagyobb munkám a Nyúzzatok meg című darab részeként valósult meg. Ott egyszerre történt meg a kollektív improvizálás táncosokkal, illetve zenésztársammal Czitrom Ádámmal egy folyamatos komponálási munka a zenével, hogy hogyan kapcsolódjon a darabhoz. Fontos, hogy itt voltak konkrét kérések is a táncosok felől, illetve hogy ezek nem csak zenére vonatkoztak. Az ötleteinket nagyon befogadóan kezelték. Azt hiszem, még mindig van benne egy fényváltás, amit én javasoltam… Később főleg ennek a darabnak a sikere és a közeg miatt, jött a többi felkérés. Mindezeknek azért jó táptalaja volt nálam, hogy kiskoromban sokat találkozhattam Kovács-Gerzson Péterrel, vagy Horváth Csaba koreográfussal. Illetve az egyik legnagyobb korai hatás egy Salamon Eszter-darab, a Driftworks volt, de mellette lenyűgöztek Nagy József munkái, leginkább a Felvonásköz (Entracte) című, ahol Szelevényi Ákosék zenéje elképesztő energiát képviselt élőben a színpadon, de úgy, hogy az nem ütötte ki a mozgáson lévő fókuszt.

Van különbség színházi színpadon és koncertszínpadon való előadói jelenlét között? Mit ad az egyik, mit a másik?

Persze, van különbség. Valahol a színházi tér – persze az adott előadástól is függ –, egy védett tér. És egyben sokszor nagyobb kihívások elé is állít, mint a koncert. De mindez tényleg sok minden függvénye. Azért összességében azt érzem, hogy a színházi színpadon elsősorban a produkciót képviseled, és a produkció határai elég fixek vizuálisan és hangban egyaránt. Egy koncert nekem egy picit szabadabb, persze az is igaz, hogy nagyon kevés nagy zenei produkcióban volt részem, ahol kosztüm meg kitalált imidzs lett volna... Az a zenei közeg ahol főleg mozgom, nagyon hirtelen képes alakot váltani koncert közben. Mindezzel együtt mégis közelebb áll nekem egy jó értelembe vett mélyebb színházi jelenléthez, mint egy kitalált zenei produkció ál-színháziassága. Úgy értem, van egy befele fókusz, ahogy keresed zenélés közben a legtermészetesebb jelenléted, amiben megoszthatsz dolgokat a jelenlévőkkel. Ennek a meghittsége néha olyan, mintha egy „fél-szeánsz színház valamiben” ülnél.

Mióta zenélsz édesapáddal?

Apuval tizenöt éves korom óta rendszeresen gyakorlok együtt. A kezdetek kezdetén Muzsikás koncertek után, amikor már nem akarták húzni a többiek, beszálltam mellé próbálkozni az FMH-ban. Aztán szép lassan rájöttünk, hogy nekünk ez tökre megy, és azóta rendszeresen gyakorlunk, sőt közösen is fel szoktunk lépni.

Hogy látod, táncházmozgalom mára elérte a kezdeti célját? Célja volt egyáltalán, hogy például tévés vetélkedőn mérjék össze tudásukat a táncosok, énekesek?

Ahogy én láttam, annak idején apumék és a többi népzenész valami nagyon erős dologgal kerültek érintkezésbe azzal, hogy Erdélyben megismerkedtek az ottani zenészekkel. Ezt az élményt próbálták meg minél jobban átadni itthon, miközben szabadok akartak lenni úgy, hogy egyáltalán nem érezték a hatalom szeretetét… Lehet, hogy voltak, akik nagyokat álmodtak, de érzésem szerint a „népszerűsítés” akkor vált sokak számára céllá, amikor kinyíltak a lehetőségek. Teljesen természetes, hogy egy szubkultúra igyekszik minél több fórumon szélesedni. Számomra az a kérdés, hogy ami jelenleg van, az önazonos –e.  Nyilván a Páva nem arról szól, mint egy buli gyerekkoromban az FMH-ban. Mégis furcsa a tévében találkozni ezzel az egésszel. Amit én tapasztaltam Erdélyben és másutt, mint előadói attitűd, az teljesen eltér a vetélkedéstől. De tény az is, hogy a műsor talán közelebb vitte az embereket a magyar folklór izgalmas részeihez, bár nekem tényleg kérdéses mennyire lehet ezt ilyen formában prezentálni. Valahogy ez a városi lét kicsavarta ezt az egészet önmagából, nem tiszta már mi mit jelent a hagyományban. Közben persze szép, hogy az egykor konzervált műfaj ekkora utat tudott bejárni, és ma már a világon szinte mindenki ismeri.

Te is táncolsz egyébként?

Nem, de valamennyi azért rám ragadt. Persze mindig terveztem, hogy tök jó lenne rendesen megtanulni…

Mit jelent számodra a közönség, hogy látod, mi a szerepe egy-egy koncerten?

Ez nagyban függ attól, hogy néz ki a tér, ahol a koncert van, illetve attól is, hogy milyen emberek vannak jelen, és hogy éppen milyen zenét játszom. A zenélésnek aktív részese a közönség is, ettől függetlenül van olyan színpadi állapot, amikor teljesen mindegy, hogy ott vannak –e az emberek vagy sem. Egyébként odafigyelek rájuk 200%-osan, viszont inkább mint energiaáramlásra. Nagyon fontos a közönség befogadó készsége, figyelme, mert jó, ha a zenész társként tekint a közönségére. Mindig is törekedtem elkerülni, hogy számomra egy koncert csupán arról szóljon, hogy a nézők szimplán támogató löketet adjanak a színpad felé. Mert ilyenkor az előadó csupán megfürdik a rivaldafényben, aztán lemegy a színpadról. Vannak ilyen zenekarok, akik ebből táplálkoznak minden egyes koncertjükön. Egyébként csomószor nem érzem magam jól a színpadon, néha egy szenvedés az egész, persze sok esetben magának a zenének a sajátossága, hogy egy ilyen küzdésből áll össze, ilyenek például az impróhelyzetek. De ha azt érzem, hogy a közönség velem van ebben a küzdésben, akkor ez egy tök jó egál helyzet. Ezt főleg a Jazzajokon tapasztalom sokszor, ahol az egész közönség mint egy nagy közösség együtt éli át az élményt. Ráadásul ilyenkor az ő értelmezésüktől is függ, hogy mi áll össze a zenéből, és hogy rá tudnak –e kapcsolódni vagy sem.

Az örök kérdés: meg lehet élni a zenélésből?

Úgy meg lehet élni, ha van tíz-tizenkét bandád... De amúgy külföldön is azt láttam, hogy az egyik nagy dobos példaképemnek is fuvarozócége van, holott tízezrek előtt játszik.  A kultúratámogatás szűkítése globális probléma, de úgy érzem, hogy ahelyett hogy csökkenne a lelkesedés, virágzásnak indult számos zenei színtér. Ritka szerencsésnek tartom magam, hogy zenélhetek, és hogy abból még kereshetek is, nem is szeretném felborítani ezt az egészet, csak egy kicsit összébb húzni magamat. Most számoltam össze, tavaly összesen 150 koncertem volt, de mégsem tudtam venni magamnak egy új számítógépet. Azt érzem, hogy ezt lehet csinálni hatvan évig is, de azt a szellemiséget, amit képviselni szeretnék, lehet, hogy jobban tudom közvetíteni úgy, ha jobban megválogatom mibe fektetem be az energiámat.

Visszatérve még a hangszerekre, miért pont a dob vált a kedvenccé?

A dob is és a brácsa is kísérő hangszer, mindkettő a lüktetésért, a ritmusokért felel. A brácsáról a dobra inkább a kifejezés szélesebb lehetőségei vittek át. Marha izgalmassá vált, amit a dobból ki lehet hozni. A háromhúros brácsából is képes vagyok őrült dolgokat elővarázsolni, de csak akkor, ha jócskán letérek az autentikáról, viszont a népzenét mindennél őrültebbnek érzem néha, szóval ez egy nehéz kérdés. A brácsát free zenében inkább csak hangzás telítésre, effektezésre használom, abból a zenei környezetből pont jól lóg ki a három húros. A dob akkor vált számomra igazán érdekessé, amikor megtapasztaltam, hogy nem csak hagyományos módon lehet megszólaltatni. Elég, ha mondjuk rongyokkal, bőrökkel manuálisan effekteled a hangzást.  Vagy ha például játékmódot váltasz…

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Talán személyes attitűdből is fakadhat, hogy nem álltam ki soha egy zenekar élére sem prímásként, sem gitárosként, se énekesként. Nincs meg bennem ez a hajlam, inkább középhátvédként támogatom a folyamatot és ott rakok bele olyat, ami ha elöl is érződik, az tök jó. Most, harmincegy évesen érzem, hogy valószínűleg emiatt választottam ezt a szerepet. 

De azért a brácsa is megmaradt?

Abszolút, hiszen heti szinten előkerül és ahogyan mondtam, édesapámmal is játszom. Régen amúgy úgy gyakoroltam, hogy szólt a gyűjtés, én meg odahangoltam és együtt húztam képzeletben a bandával. De a dobbal is így volt. Egy csomó mindent meg lehetett így tanulni.

Te magad is jártál Erdélyben, ahol talán megtapasztalhattad, milyen élmény autentikus forrásból népzenét tanulni….

Olyan figyelmük van, ami számomra is nagyon fontos. Meg azok a helyi formák… A maguk szintjén  teljesen „Rolling Stones-figurák”. Leginkább a folyamatos figyelmet emelném ki azok közül, amiket megtanultam tőlük. Még egy hat órás folyamatban sem állnak le, csak kétszer tíz percre cigizni; akármilyen fáradtak, egy pillanatra sem engedik el a tempót, a váltásokat. És ha négy-öt emberből valaki egyvalaki kiesik, már rögtön megy a vegzálás.

Mikor voltál kint először?                               

Először tizenhárom évesen, aztán három évvel később, majd sokáig nem jutottam ki. Amikor később, a korombeliek elkezdtek sokat kijárni, abban már nem vettem részt. Akkor inkább többet muzsikáltam, mert már mentek a zenekarosdik. Később tánctáborokban is voltam Erdélyben, ahol zenészek is voltak, igyekeztem a közelükben lenni.

Reggel kilenctől másnap hajnalig nyomtuk. Nagyon elkapott ez a fajta az intenzív tanulás és tapasztalás. Az első gyűjtéskor – még kiskoromban –, diktafonnal álltam apu mellett, majd jó pár évvel később egy erdélyi cigánysoron azzal szólított meg valaki, hogy: „na mi van, brácsázol még?”. Csak mert emlékezett, hogy érdekel a hangszer...

Mostanában pont apuval tervezgetjük, hogy ki kéne mennünk ismét. Persze ma már minden átalakult, és nem is a vadromantikáért mennénk, hanem amiatt, hogy ezt a szellemet egy kicsit „átjárassuk” magunkon. Ha csak csendben ülünk azokon a vidékeken, már az is jó…

* ­­­

Téged ért a megtiszteltetés, hogy eldöntsd, ki legyen a következő áldozatom?

Szelevényi Ákos szaxofonost mondanám, aki egészen fiatalon ment ki Franciaországba élni és zenélni, és nemrég hazaköltözött Magyarországra. Nekem ő egy világhírű művész, aki kint mozgalmat alapított a zenéjével, de amúgy sokat dolgozott például a Noir Desíre-rel is. Példakép, ikon, bár sosem szerettem igazán ezeket a szavakat. Ákost nyugodt szívvel jellemzem így.

Interjú: Tompos Vince