szinténzenész

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Sokáig élt Franciaországban, ahová még a szocializmus utolsó éveiben menekült. Nem szereti a hírnevet, a zenélést az egyik legszentebb dolognak tartja. Szelevényi Ákos szaxofonos pályafutása alatt sokakkal zenélt együtt, köztük a híres bordeaux-i rockzenekarral, a Noir Désir-rel is. Mostanában hol itthon, hol Pàrizs-ban van, hol pedig Magyarkanizsán töltődik fel. Én pedig a Szabadság híd kellős közepén beszélgettem vele.  

Húsz éves voltál 1986-ban, amikor elhagytad Magyarországot és Párizsba költöztél. Elég nagy váltás lehetett, de miért volt erre szükség?  

A Párizsba való "kiköltözésem" nagyon meghatározó élménye az életemnek... Finoman szólva az előző rendszer nem annyira szerette az olyan emberkéket, mint amilyen én voltam-vagyok, de azt hiszem minden rendszer végeredményben ilyen, a valós gondok ugyanazok. Húsz évesen - miközben éppen kettébe tört az életed - valóban felszabadulsz, mert az ittenihez képest egy teljesen más világba csöppensz, s ez érdekes paradoxon, ami hihetetlen energiàkat szabadìt fel. Franciaországban nagyon sok mindenkivel ismerkedtem meg, akik között voltak híresek és persze nem híresek is, de az emberi kapcsolatok minőségét mindig előtérbe helyeztem, közben állandóan dolgoztam, mert a tehetség még nem elegendő… Az eddigi tapasztalatom szerint majdhogy nem meg kellene köszönnöm az előző rendszernek ezt az egészet…

Miért kellett menned?

Nincsen konkrét, egyszeri esemény emögött, hanem egész egyszerűen az a rendszer, ami a középszerüségre, a besúgásra épült, megpróbált engem is behúzni a dologba. Én pedig nem másztam bele. Ezek után elkezdtek csesztetni, akármit is tettem. Hétköznapi dolgokra, állandó igazoltatásokra gondolj, amelyek során általában be is vittek. Mindez sokszor éjjel történt... érdekes, hogy mindennek ellenére sok helyen tudtunk fellépni, így sürüvé vàlt az éjszakai hazamenetel… vagy nem hazamenetel.

Ha jobban belegondolok, ez azért elég paradox-helyzet lehetett…

Hatalmas tűz volt bennünk... Egyik héten a Schönherczben játszottunk, ha kitiltottak, rá egy hétre pedig már egy másik koliban. Ha pedig nem én játszottam, akkor mások koncertjeire jártam. Ezeken az éjjeli „hazajárásokon ” történtek az igazoltatások. De nagyon meguntam, hogy rám szálltak… 

Szelevényi Ákos tizenöt évet élt a francia fővárosban, ahol hirtelen lett nagyon ismert és elismert, de ezt az állapotot mégsem élte meg pozitívan. „Reggel kilenctől éjfélig csörgött a telefon, egyszóval ellehetetlenült az élet. Megszületett az elsö gyerekem, és akkor úgy döntöttünk, hogy leköltözünk Marseille-be, ami először jó ötletnek tűnt, de aztán nem jött be annyira…” 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Azért az mindenképp érdekes, hogy valakinek a terhére van, hogy híres… 

Nézd, elég komoly magánélet szükségletem van, és hirtelen nagyon sok felkérés érkezett. Azelőtt is előfordult, hogy részt vettünk segélykoncerteken, de ha híres vagy, megszaporodnak az ilyen jellegű megkeresések. Igazán nem ez zavart, hanem hogy ennyire felkapott egyéniség lettem, holott nem hìresen is van mondanivalòja az embernek. A Noir Desir meghívott játszani, az énekes hosszú ideig turnézott az együttesemmel is, ez nyilván valahol a médiumoknak csemege volt, de ahogy mondtam, nem ezek a dolgok folgalkoztatnak igazán . Soha nem az volt a fontos, hogy ki mennyire híres, hanem hogy kivel mi történik. Igazából mire jó, ha híres vagy?

Ha híres vagy, több emberhez eljut a zenéd… Vagy nem ez a cél?

Az a világ, mely ezt elhiszi, az maga alatt vágja az ágat. A cél mindig az, hogy az ember azt csinálja, amit a legfontosabbnak tart. Persze hogy örvendetes, ha egyre többen érdeklődnek a munkásságod iránt, hiszen jobb, mintha senkit sem érdekelne, de nem akármilyen áron. Azért nálam kiderült, hogy nem ott tartunk, hogy senkit ne érdekelne. A bisztrókban, galériákban bebizonyosodott, hogy ennek a zenének kialakulhat - nem vájtfülű - hallgatósága. A lényeg mindig az marad, hogy megpróbáljam azt csinálni, amiben a leginkább hiszek..

Most hol laksz?

Itt is, ott is. De újabban többet vagyok Magyarországon, részben azért, mert ehhez van kedvem, másrészt mert nyugaton megtizedelődött a fellépési lehetőség, problematikussá vált az egész, a rendszer felőrölte önmagàt. Tombol a kapitalizmus, s ez nagyon veszélyes. Ez van.

Porteleki Áron ajánlott téged az előző epizódban. Mi a szakmai véleményed róla?
 
Áronnal való ismertségem a ritka értékű találkozások kategóriájába esik. A szentjánosbogár jut eszembe róla, ami több mint kincs: remény. Az ilyen emberkékröl kellene hogy szóljon a jövö. Meglàtjuk...
 
Már zenéltetek együtt … Hogyan találtatok egymásra? 
 
Áron Karácsony előnapján felhívott, hogy szeretné, hogy az aznapi Jazzaj koncertjén a vele duóban fellépő Pándi Balázs helyére beugorjak, mert Balázs megbetegedett. Köszi a betegségnek (bocs Balázs)!

Amikor Áronnal együtt zenéltünk, minden evidencia szintjén történt, és teljes szabadságot jelentett. 

Egyébként ezt az első koncertet szerencsére felvette Pap Dàvid Tamàs, és mikor visszahallgattuk, úgy döntöttünk, hogy kiadjuk. Aztán előkerült a koncertről egy amatőr videó is, ami elég jól visszaadja az Auróra hangulatát, magyarán számunkra értékes, innen a részlet.
 
Tetszenek a magyar klubok?
 
Lehet ilyenekröl beszélni? Az Auróra például igen. De a hasonló helyeket én nem kluboknak hívom, mivel Franciaországban máshogyan éltem meg ezt a klub-dolgot. Általában a  jazzklubokban való fellépést világéletemben kategorikusan visszautasítottam, az elitista, drága mivoltuk miatt többekközött. Magával a szóval van problémám. Nem jazz-t játszunk, és nem “ klub “-ba valò. Nem mondom, hogy felülmúlja a másfajta emberi-zenei kifejezésmódokat, de nyilvánvaló, hogy nem hozzá méltó helyeken szólal meg, miközben a lét legemberközelibb szférájàt érinti.  

Egy másik interjúban megemlítetted, hogy Párizsban a hasonló jellegű helyek rendre becsukják kapuikat… 
 
Soha nem akartam vájtfülű közönség előtt játszani - vagy ennek megfelelni - mindig sokkal jobban vonzottak az alternatív ötletek, mert ebben - a màsnak a lehetöségében - hiszek. De a francia állam mindenféle koholt okokból elkezdte betiltani ezeket a helyeket. A fesztiválokon amúgy sokszor az volt a probléma, hogy túl free, meg túl etno a zenénk, jött-ment “bárók “ döntik el, hogy mi hangozhat el, s ez egy nagyon nagy probléma mindenhol, ma is. Tény, ami tény, műfajilag nagyon nehéz besorolni amit kultiválunk, de mégis elszomorító, hogy a formai kérdés legyen a  domináló...

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Milyen véleményed volt Magyarországról?

Hogy a lényegről beszéljünk, nagy örömömre szolgál, hogy felnőtt egy fiatal generáció, ahol sok a rendkívüli tehetség, s tudják, hogy mit akarnak. Azt gondolom, nagyon érdemes lenne rájuk komolyan odafigyelni… Mostanában velük kezdtünk el együttműködni, készülnek lemezek. Most azon dolgozom, hogy más színtérre is elvigyük ezt a zenét, velük.
 
Hosszú ideje dolgozol együtt Nagy József koreográfussal…

Így van, több darabnak társszerzője vagyok zenészként, például a Hollónak, és a Közjátéknak, de sajnos az a helyzet, hogy nincs már vevő erre. Néhány évvel ezelőtt egy bemutató után építhettünk arra, hogy legalább ötvenszer fogunk évente játszani. Aztán az utolsó előtti darabunkra, az Ozoon-ra már egyszerűen el sem jött a szakma, a legutolsót, az Ismeretlen tájkép-et pedig csak pár helyen játszottuk, ennek vége.

Hogy látod, milyen hatással van egy alkotóművészre ez az állapot?

Sok értelme nincs annak, ha elszomorodunk. Sok minden lehet inspiráló, olyan értelemben, hogy egyszerűen csak reagálsz rá. De ez nem annyira triviális… Én például nem akartam vezetőként folytatni az Akosh S. Unit-ot, inkább a teljesen improvizatív zenében merültem el. A duókban, mert ebben a típusú felállásban nyilvánul meg az érdeklődés a másik iránt, a kicsi, a törékeny iránt. A jelenlét, és a személyes figyelem iránt. Nem akarok szembe port, hamis csillámlást eladni… Tehát árral szemben úszom, de csak így lehetek boldog.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Zenédet  általában a free-jazzel szokták azonosítani… Hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Eléggé redukàlò... kimondtunk egy szót, s megvan a skatulya... Itt van példàul magyarul ez a kifejezés, hogy kísérleti – s ezàltal kissebséginek elkönyvelt – zene. Nagyon csaló. A jó kísérletező zenész adja a legtöbbet - nem azzal, hogy kísérletez, hanem, hogy nem csak előad valamit, de vállalja, hogy kísérletet tesz a többre. Azáltal válik magasztossá a zene, hogy  van merszünk átadni magunkat egy esetleges történés kezébe, ami több, mint mi vagyunk. Az ezt kultiválò zenészek nem “komolytalanabbak“ a “komoly “ zenészeknél. Azért tesszük ezt, mert ebben jobban hiszünk, de messze nem képes mindenki erre. Tény, hogy ma már sokkal jobban előnyben részesítem az improvizatív zenét, mint annak idején. De nem teszek egyenlőségjelet a free jazz és az improvizáció között, sőt az „improvizált zene” kifejezést sem igazán szeretem használni. Én inkább a „nem előre eldöntött dolgokban” hiszek. Számomra ezek nem műfajbeli besorolások.

Azaz lesz, ami lesz jelleggel zenéltek a színpadon…

Hát, nem egészen. Inkább kő kövön nem marad jelleggel… Sokkal több ennek a tétje. Az ember hozza magával mindazt az emberi és szakmai tapasztalatot , ami személyes, de felteszi arra a tálcára, ami túlhaladja az egyén kereteit. És ilyenkor minden pillanatban a lehető legmagasabbra van téve a mérce, s ekkor a kis személyt – de talán mindenkit – túlszárnyaló, érintő “létmisztérium“ kérdés válik kizárólagosan központivá. Mi ennél fontosabbb, ki az, akit ez nem érint? Úgy gondolom, hogy a színpad egy szakrális hely. Nem "bohóckodni “ megy oda az ember - a màsok idejét lopva -, hanem az élet jelenségeinek talán a legfontosabb dolgaival próbálunk a zene által harmóniába kerülni.

Tehát egy rítusként fogod fel a színpadi jelenlétet?

Azért óvatosabban bánjunk a szavakkal, mert ez az egész nem a színpadi jelenléthez, hanem elsősorban az élethez való hozzáállással kapcsolatos. Zenével fejezzük ki azt, amit a legfontosabbnak érzünk. Lehet, hogy nehéz  szavakkal megfogalmazni… De nem is baj, mert az ember néha felismer olyan dolgokat, amiket nem mindig kell szavakkal megfogalmazni. Erők, vibrációk, ezekkel kell megpróbálni harmóniába kerülni. Az élet esetlegessége sokkal költőibb, mint hinnénk, s nagyon távol áll attól a bináris gondolkodásmódtól, amit rá akarnak húzni...
 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Ahogyan Porteleki Áronnak, úgy számodra is fontos helyszín Erdély…

Igen, de sajnos mostanában nincsen módom eljutni. Jelenleg a délvidéki Magyarkanizsa és főként a Tisza helyettesíti. A sikló, a béka, a fecske, a jégmadár, s az ottani emberek. Csodálatos dolog háton úszni a Tisza kellős közepén, miközben cikáznak a fejed felett a madarak. A természettel való kapcsolat nem csak fontos, hanem olykor megrázó is. 

*

Ki legyen a következő alanyom? 

Kicsit nehéz volt a választás, mindenesetre Ajtai Péter nagybőgősre gondoltam, aki szintén rendkívül nyitott személyiség, hihetetlenül kreatív és tele van ötletekkel. Képben van a festészettel, a filmekkel is, és amikor találkozunk, akkor általában ilyen dolgokról is beszélgetünk. Peti egyike azoknak, akik megérdemelnék, hogy jóval méltóbb helyeken lépjenek fel.  

Interjú: Tompos Vince