Fotó: Fülöp Dániel Mátyás
Egerben diplomázott rajz-vizuális kommunikáció szakon, sőt rajztanári végzettsége is van. De nem lesz tanár – legalábbis most ezt mondja magáról Kovács Gábor, aki nagyon úgy fest (sic!), hogy egy darabig még biztos, hogy marad a vasak, a potméterek és a szekvenszerek közelében. A derTanz, a Céh és az Új Bála zenészével a Városliget zöldjébe vonultunk ki beszélgetni, miközben a körülöttünk lévő állatok viselkedése is igazolta a nagy csodát, méghozzá hogy évszakváltáshoz érkeztünk.
Már a megkeresésünk előtt, az előző interjúnkból értesültél arról, hogy te leszel a következő emberünk. Mit szóltál hozzá?
Igen, és sejtettem, hogy nem egy másik Kovács Gábor lesz a szaknévsorból. Meglepődtem első körben, de aztán nyugtáztam a dolgot. A személyiségemnek van egy nárcisztikusabb, extrovertáltabb oldala, ezért is én vagyok az énekes a zenekaromban. Szeretek koncertezni és emberekkel kapcsolatba kerülni. Főleg, hogy ezek a zenén keresztül történnek.
Esetedben három különböző zenekarról beszélünk, de mégis vannak áthallások közöttük. Amikor elkezdtem hallgatni a zenéidet, a sámánisztikus volt az első jelző, ami beugrott. Van egyfajta elemi erő az összes formációdban…
Lehet benne valami… Maga a ritmus, a bpm szám olyan, hogy erre egyből reagál az ember szervezete. Engem a tánczenében is ez érdekel – maga a derTanz név is azért szerencsés választás, mert egy nagyon nyers, patetikus német szó. Viszont a jelentése visszavezethető egy rituális viselkedési formára, egy ősi dologra, egy összetett közösségi aktusra. Minél erősebb valaminek a fizikális jellege, nekem annál inkább bejön. Az általam játszott zenéknél (is) roppant fontos, hogy minél jobban a hatása alá kerüljenek az emberek. És hogy ha e köré a fizikalitás köré építünk olyan hangulatokat, amik még inkább cizellálttá teszik a hangzást, akkor valóban létrejöhet ez a sámánisztikus, rituális atmoszféra.
Számomra fontos, hogy legyen egyfajta transzcendens jellege a zenének, lényeges, hogy egy másfajta tudatállapothoz kötődjön, akkor is amikor csinálod, és akkor is, amikor hallgatod. Tehát ha lehet, ne háttérzeneként működjön egy Sex on the beach koktél elfogyasztása közben.
Transzcendencia. Mit akarsz ezzel elérni?
Ha meg tudsz úgy alkotni valamit, hogy közben magában a folyamatban el is tudsz veszni, akkor az alkotás élménye esszenciálisan megmarad. Ez az a másfajta tudatállapot, ahova elrepít a zene, amit lehet ihletettségnek is nevezni, vagy lehet kötni egy felsőbb valakihez, de én egyszerűen csak energiának szoktam nevezni. Hajas Tibor performernek volt egy ilyen mondata, hogy keresni kell azokat a lehetőségeket, amikor az ember hellyé válhat. Annak az állapotnak az elérésére gondolt, amikor át tudsz alakulni olyan médiummá, hogy megfoszd magadtól az egot, és ezáltal kiüresíts önmagadat. Ilyenkor tulajdonképpen rajtad keresztül áramlanak a dolgok. Hajas akcióművész volt, de amit én csinálok, az is egy performansz, és ebben az esetben ugyanúgy vásárra viszi az ember a bőrét.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás
Egyébként főiskola végén kezdtem el szövegeket írogatni egy haveromnak, akivel később összehoztunk egy zenekart, nálam azzal kezdődött el a zenélés. Körülbelül 2010-ben kezdtem el saját zenéket írni. Vettem egy laptopot, és úgy gondoltam, akkor már rögtön fel is rakok rá egy able tone-t és megnézem, létre tudok –e hozni bármiféle értékelhető dolgot. Aztán ahogy egyre inkább belemásztam a dolgokba, megszülettek a konkrét elképzeléseim is. Elhivatottabb lettem és ekkor jött a derTanz, amit talán a legtöbben ismernek velem kapcsolatban.
derTanz
Gábor 2011-ben alapította meg a szavai szerint a lényegre, azaz a dobra, basszusra, és énekre szorítkozó felállást.
Azok a producerek, akikkel eddig interjúztam kétféle módon dolgoznak. Van, aki belemélyed a youtube-os tutoliárok világába, és ezekből tanulja meg az alapokat, a másik véglet pedig, hogy autodidakta módon sajátítja el a tudást. Nálad hogyan történt ez?
Egy-két kivételtől eltekintve magamtól jöttem rá a dolgokra. Két évvel ezelőtt váltottam vasakra. Egyfelől engem zavart a szoftveres jelenlét, és fárasztott is, másfelől pedig én nem vagyok képes arra, hogy órákon keresztül youtube tutoliárokat nézegessek. Számomra létszükséglet a fizikalitás, az hogy gombokat nyomogassak, meg hogy szekvenszereket programozgassak és potikat csavargassak. Mert a hangszerek karakteres tárgyak, amikhez sokkal jobban tud kötődni az ember, jobban, mint egy virtuális felülethez – legalábbis nálam ez így van.
Ezek szerint addig-addig csavargatod a potikat, amíg meg nem születik a mű?
Gyakorlatilag igen. Valaki úgy áll hozzá, hogy ha mondjuk egy acid-technot szeretne készíteni, akkor megveszi a hozzá szükséges alaphangszereket – már ha megtudja és egy konkrét zsáneren belül gondolkozik. Viszont én jobban szeretem, ha egy hangszer minél sokoldalúbb, és minél jobban programozható, modulálható, minél sajátosabb. A zenémben fontos, hogy minél szuggesztívebb hangulatot hozzak létre.
Megmondom úgy ahogy van, a koncentrációt nem segítette elő, amikor egyszer munka közben elkezdtem hallgatni a zenédet…
Úgy vagyok vele, hogy a zenében igenis kell a vadság, a kegyetlenség, a közvetlenség, fontos, hogy ne legyen nagyon langyos. Nem szeretem a szépelgő, „finoman körüljárós” ügyeket.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás
Lehet, hogy nem mondok újat, de ez érződik is a zenéden. :))
Nézd, erre azt mondom, hogyha elmegyek egy koncertre, szeretem, ha letaglóz az egész.
Csak semmi körítés, te is rögtön a lényegre térsz…
Igen, ez az, ami számomra szimpatikus, hogy minél sallangmentesebben legyen valami megfogalmazva. Vonz a tökéletlenség és az ebből fakadó feszültség, az nekem mindig sokkal izgalmasabb ha a zenéből hiányzik valami alapvető elem.
A zenéd a szó nemes értelmében primitív.
Semmi bajom a primitivitással, még magával a szóval sem, mivel nem is tanultam zenét. Másrészt nálam ez mindig 100 %-osan az érzelmekről, az intuíciókról szól. Mondhatnám persze, hogy a dekonstruálom a tánczenét, már a mi az Új Bálát illeti, meg lehetne akadémikus nyelvezettel közelíteni a dologhoz, de valójában egyáltalán nincs ilyesmi a fejemben. Szóval a lénye, hogy próbálok minél zsigeribb dolgokat létrehozni. Egyszer vendégként felléptem egy ismerős zenekar koncertjén, és a végén visszatapsoltak bennünket. Mondták a többiek, hogy na, akkor most a-mollban improvizáljunk! Én meg csak annyit mondtam, hogy mi van? Hogy miben? Mert én csak olyanokban tudok gondolkodni, hogy: halk, hangos, csendes, zajos. De hogy most hangnemekről beszéljünk…
És hogyan jöttél ki a szituból?
Már nem emlékszem pontosan, de valószínűleg motyogtam valami spoken word szerű szöveget; egy félkész dalszöveget próbáltam ráilleszteni a többiek dallamára. Nekem nincsenek zenei ötleteim, zenei gondolkodásmódom sincs. Csak annyi, hogy érzésekkel machinálok és ugrálok a különböző médiumok között. Ha valami nagyon zajos vagy nehezen fogyasztható, az nem azért van, mert én kísérleti zenét akarok csinálni, mert az már eleve feltételez egy tudományos, ismeretelméleti megközelítést, ami bennem abszolút nincs meg. Én emocionális szinten közelítek a dolgokhoz.
Annak idején ének-zene órán tanultunk a bruitizmusról, azaz a zajzenéről. Erről az oldalról vannak esetleg előképeid?
Már csupán a zenei ízlésünk hozza magával azt, hogy jobban vonzanak az atonális, disszonáns dolgok, és a minél egyszerűbb, nyersebb zenei hozzáállás. Meg persze ez nem is annyira tudatos: egyik zenekarommal sem azzal a tervvel megyünk le próbálni, hogy na most csinálunk egy olyan zajos zenét, amit még senki nem hallott. Szó sincs tehát arról, hogy szándékosan olyan zenét hozunk létre, amit ne lehessen meghallgatni (nevet…). Nagyon szeretjük mi ezt hallgatni, meg a számírás közben rendkívül jó kedvűek vagyunk, nem egy ilyen sötét, köldökbámulós hangulatban, egy lefüggönyözött szobában, pentagrammok fölött írjuk ezeket a zenéket. Csupán ezeket szeretjük hallgatni is, és ezek rímelnek egy általános lelkiállapotra is. Így tudom a legegyszerűbben megfogalmazni.
Új Bála
Már megy egy ideje, de most került előtérbe, mivel a napokban jelent meg az új lemezünk kazettán, a Baba Vanga nevű prágai kiadónál, amely nyitottabb a Közép-kelet európai országok zenei megnyilvánulásaira. Az én kazettámból hetven darab készült – meséli Gábor.
Csak félve merem kérdezni, de nem kevés ez a hetven darab?
Nem. Ennek pontosan ez a bája, hogy így limitált példányszámban lehet csak hozzájutni.
Számodra nem is cél a szélesebb réteghez való eljutás?
Nem szeretnék kompromisszumokat kötni a zenémmel. Ha hetven emberhez jut el, akkor hetven emberhez jut el.
Körülbelül egy éve álltam először színpadon. Azelőtt ez nem is volt opció, és nem is voltak hozzá megfelelő eszközeim, meg nem is nagyon érdekelt a dolog. Aztán volt egy-két pozitív koncertélmény, aminek kapcsán kedvet kaptam a fellépéshez.
Tavaly elhatároztam, hogy olyan szituációk elé fogom állítani magamat, amik kizökkentenek a komfortzónámból. bármilyen furcsán hangzik is, de ezzel az volt a célom, hogy minél kényelmetlenebbül érezzem magamat. Úgy irányítottam az életemet, hogy olyan konfliktushelyzetekbe kerüljek, amiket meg kell, hogy oldjak. Az élő fellépés egy olyan sarkalatos pont volt, amitől irtóztam és nem még a közelébe sem akartam menni a dolognak. De aztán úgy voltam vele, hogy essünk túl rajta, nézzük meg, mi sül ki ebből. Van az Ultrahang Fesztiválnak egy showcase rendezvénye, az UH demo, ahova főként olyan produkciók jelentkeznek, akik még nem voltak színpadon. Így jelentkeztem én is ide, és azt kell, hogy mondjam, hogy a körülményekhez képest jól ment, hiszen jól éreztem magam abban a helyzetben. Onnantól kezdve elég szépen bepörgött ez a dolog a tavalyi év második felében.
Céh
Tavaly nyáron jelent meg első lemezünk, ami a Youth Is Impossible címet viseli. Ezt a bandát ketten csináljuk Kiss Raymonddal, aki egy nagyon tehetséges gitáros, és akinek igen egyedi látásmódja van hangszerével kapcsolatban. Mondhatni nem túl általános a többi gitároshoz képest. Eredetileg egy metál zenekart akartunk csinálni dobgéppel, de aztán elég szépen fejre állt ez a koncepció. Egy éve közösen létrehoztunk egy blogot, egy kollektívát, ami egyrészt kiadóként is üzemel, másrészt fanzineket is készítünk. Ezen kívül képregényeket is rajzolunk. Voltaképpen ez egy kis gyűjtőhelye mindannak, ami érdekel. Nálam amúgy a képalkotás sokkal korábbra datálódik, mint a zenélés. Alapvetően festő vagyok, de mára ez is megváltozott… Ma már lassanként kezdek úgy tekinteni az egész kis életemre, mintha egyfajta archívumot hoznék létre. Magam köré gyűjtöm a különféle médiumokon keresztül megfogalmazott kijelentéseimet és ezekből kialakulgat egy ilyen magánmitológia… Amikor az ember a saját környezetét vizsgálgatja, onnan gyűjt motívumokat, és sok mindenen keresztül kifejezésre juttatja az élményeit, érzéseit.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás
Ebben az értelemben akkor hasonlítasz Erikára, aki képekből indul ki még a zeneírás közben is…
Hát én is folyamatosan multitaskingolok... Vagy szöveget írok, vagy ha az megakad, akkor rajzolok, esetleg festek valamit. Ha az nem megy, akkor átülök a szintetizátorhoz és ott csinálok valamit. Mindig így megy az nálam, folyamatosan körbe-körbe.
Pont azért, mert ennyi dolgot csinálok egyszerre, nálam sosincs üresjárat, amit persze nagyon élvezek. Ezt onnan is tudom, hogy amikor nem ezt csinálom, akkor igazán rosszul tudom érezni magamat.
Miért, mit csinálsz akkor, amikor nem ezt csinálod?
Hát, dolgozom.
És mit?
Egy szexshopban vagyok eladó.
És abban mi a rossz?
Elsősorban az, hogy korlátozza a szabadidőmet, amit azzal tölthetnék, hogy zenéljek, vagy írjak, vagy fessek, vagy bármi mást alkossak. Minden, ami korlátozza ezeket a tevékenységeket, valahol frusztrál, és ezáltal csapdában is érzem magam. Meg hát a munkát pénzért csinálja az ember, nem azért, mert szereti. Ez nem egy hivatás.
Elég sok munkahely ilyen…
Igen, viszont onnantól kezdve, hogy ezt kell csinálni, már van egyfajta megalázó jellege a dolognak.
De azért gondolom, ha a dalszövegekhez nem is nyersz inspirációt, gondolkodni biztos van időd…
Persze! De egyébként mindig próbáltam úgy szervezni az életemet, hogy minél kevésbé gátoljam azokat az alkotói folyamatokat, amikben érintett vagyok. Erre igazán lehetőséget ad ez a munkahely. Persze nem olyan, mintha zsömléket árulnék egy boltocskában, ahol egymásnak adják a kilincset a vásárlók.
Mióta dolgozol ott?
Öt éve. Általában azt szokták hinni az emberek, hogy ez egy nagyon extra hely… És azt, hogy amikor valaki belép, akkor egy talpig bőrruhás úriember szpenkingeli majd legalább addig, míg el nem bőgi magát és csak utána engedik majd ki a napfényre. Holott, az ilyen helyeken 18-88 éves korig a társadalom minden szegletéből érkeznek emberek. Ahogy szoktam mondani, olyan ez, mint egy játékbolt, csak ez felnőtteknek van.
Miről szólnak a szövegeid?
A szövegek általában három-négy soros impressziószerű jegyzetekből állnak össze. Általában először nagyon hosszú szövegeket írok, aztán elkezdem redukálni őket és a végére kicsit asszociatív, kicsit szürreális egyveleget kapok.
Az a lényeg, hogy miközben előadok, ugyanazt a hangulatot érezzem, ami akkor vett körül, amikor írtam. Nincs azzal semmi gond, ha másoknak elsőre nem áll össze, mert rengeteg olyan dolog van, ami akár csak utalásként épül be és nem egyértelmű.
Túl sokat akkor nem kell erőlködnöd azon, hogy alkotói hangulatba kerüljél…
Igen, ez szerencsére így van, erőlködnöm nem kell, az biztos. Lényegében ez egy metódus, amire ha beáll az ember élete, akkor tudja folyamatosan csinálni. És ha elegendő ideig foglalkozik vele az ember, akkor egyszer csak ez lesz a rend. Én ebben szeretek leginkább létezni, és egyáltalán nem célom, hogy ezt megszüntessem (nevet…).
Gondolom, kapod az ívet rendesen azoktól, akik nem értik a zenédet, vagy azoktól, akik egyszerűen csak kívülállók. Egyáltalán megtalálnak téged ezek a vélemények?
Nem is tudom, hogy volt –e erre példa. Mint minden szubkultúra tagjai, én is hasonszőrű emberekkel töltöm a mindennapjaimat. Anyum azt mondja, hogy „hát, ha te ezt szereted, akkor ezt csináld!”
És ő volt már koncerteden?
Nem, de egy-két youtube videót már látott, az neki elég is volt… Mondta is, hogy milyen fájdalmasan énekel ez a gyerek! Amúgy nem terhelem a zenémmel a közvetlen családomat, és nem szólok nekik, hogy gyertek, hallgassuk meg együtt az legújabb számomat! Nem provokálom direkt ezeket a szituációkat (nevet…). Legközelebb egyébként május 11-én lépek fel az Új Bálával a MüSziben, akit érdekel, jöjjön!
Fotó: Fülöp Dániel
*
Gábor, tied a pálya. Te mondod meg, ki legyen a következő alanyunk!
Tulipán Mátére gondoltam, aki szintén autodidakta, csakúgy mint én. Egyrészt nem szerettem volna olyan embert javasolni, akivel közvetlenül együtt zenélek, másrészt azon is gondolkoztam, hogy ki az, akivel még egyáltalán nem olvastam interjút. Máté ilyen ember. Máté egyébként a Tunnel Katz szaxofon duójával a 2-es villamos alagútjában szokott felvételeket készíteni. De van egy közös zenekara Raymonddal is, ez egy garázs-free jazz formáció, ami Kenu néven fut. Ezen kívül Carla Under Water néven szólóprojektje is van, ahol fura filmzenés hatásokkal, itt-ott szaxofonnal, hangmintázással, field-recordinggal operál. Egészen egyedi világot talált ki magának, szóval mindenképpen érdekes karakter…
Szöveg: Tompos Vince
Utolsó kommentek