szinténzenész

Fotó: Fülöp Dániel 

KÉZ A KÉZBEN JÁR A ZENE ÉS A KÉP

Nem tekinti magát zenésznek, mégis azt mondja magáról, hogy a zenén – és persze a képeken – keresztül tudja igazán kifejezni önmagát. Ebből adódóan nem is tartja magát jó beszélgetőpartnernek, de én ebből semmit nem érzékeltem. A tervezőgrafika szakon végzett Szurcsik Erikával, a Gustave Tiger és az Unknown Child roppant kedves énekesnőjével egy szikrázóan verőfényes tavaszi napon találkoztunk. Addig-addig sétálgattunk a pesti rakparton, míg egy kis betontömbre le nem ültünk...

Most már egy ideje rózsaszín hajam van – kezdi a beszélgetést Erika. Tinikoromban nagyon sokféle színű hajam volt, aztán most már leálltam. De mivel most „quarterlife-crisisban" élek, rájöttem, hogy újból be kell festeni a hajamat, mert muszáj még gyorsan rápörgetni. (nevet)

Kitalálom: nálad előbb jött a grafika, aztán a zene. Igazam van?  

Világéletemben körülvett a művészet, és a családomban is nagyon sokan ilyen típusú pályát választották. A kisképző után jött a Novus, aztán a nagyképző. Mindig is sokféle zenét hallgattam, de néhány éve abbahagytam a zenehallgatást és ma már szinte egyáltalán nem hallgatok semmit. Az a helyzet, hogy már nem tartom a lépést az új zenékkel, nagyjából persze van fogalmam róla, de valahogy telítődtem ezekkel a dolgokkal. Most azokból dolgozom, amik eddig összegyűltek bennem.

Egyáltalán nem is hallgatsz zenét?

Nem igazán. Ez számomra is érdekes felismerés volt, mert régen mindig úgy dolgoztam, hogy ment valami a háttérben. Csakis így ment a munka, most pedig már nem tudok odafigyelni két dologra egyszerre. Teljes csöndben dolgozom, a zenekészítést is a csöndből indítom.

Amikor zenét készítek, vizuálisan is elképzelem, hogyan nézne ki a művem. Mert képekből indulok ki akkor is, amikor zenét készítek. De végül is, úgy is mondhatjuk, hogy a zenémet illusztráció gyanánt készítem a képeimhez.

Nem is tekintek magamra zenészként, és nem is törekszem arra, hogy így ismerjenek meg az emberek, mert amit én csinálok, roppantul összefügg a művészettel, és szűkebb értelemben magával a képalkotással.

Ezek szerint nálad azok a képek is rendre megszületnek, amiket zeneírás közben magadban elképzelsz?

Igen, mindig. De legfőképp akkor, amikor a lemezhez képeket is készítek. Nálam a zene illusztrálja a képeket, a képek pedig a zenét. Számomra elsősorban a hangulat kialakítása a lényeges – annak kifejeződése, hogy amit elképzelek, azt megpróbálom minden oldalról körüljárni és minél tömörebben, összefogottabban bemutatni.

Érzésekről beszélünk, amik vagy ilyen, vagy olyan módon kerülnek felszínre…

Így van. Igen.

És hogy jött képbe az éneklés?

Mindig is szerettem énekelni. Végül is az hogy zenélek, annak az eredménye, hogy mindig igyekeztem a megszületendő képek hangulatát minél jobban megtámogatni. Zenével, hanggal és énekkel sokkal jobban kifejezésre tudom juttatni az érzéseimet.

Fotó: Fülöp Dániel 

Van egy sanda gyanúm, hogy nem szereted az újságírók által oly gyakran alkalmazott műfaji beskatulyázásokat. Mégis, saját szavaiddal hogyan írnád le, hogy milyen zene az Unknown Child?

Mivel gitározom és énekelek, lehetne szimplán singer-songwriterként definiálni önmagam, de a célom teljesen más a zenémmel. Valahogy úgy képzelem el a zenémet, mint egy soundtrack-et, ami az életem, és ezáltal a munkám alatt is folyamatosan megy... Mintha a saját életemhez készült illusztratív hangaláfestés lenne. Egyébként szívesen készítenék filmzenét is, ha arról volna szó. Mert ugyan nagyon jó dolog borítót készíteni másnak a zenéjéhez, de marha érdekes kihívás lenne valaki másnak a képéhez zenét készíteni.

Miért, milyen stílusú filmekhez készítenél zenét?

Ezt most még nem igazán tudom, de mondjuk valamilyen kísérleti filmhez, vagy szkeccsfilmhez mondjuk nagyon szívesen. Mindenképpen valamilyen impressziókon alapuló filmhez, ami nem konkrét sztorihoz igazodik. Olyanhoz, amelynek az a célja, mint a zenémnek is: valamilyen hangulatot próbál átadni. Ez a film lehetne egészen vázlatszerű is, nem kell konkrétnak és kidolgozottnak lenni. Mert sokszor jobban ki lehet fejezni magadat úgy, ha csak megpendíted a témát. Vannak ilyen filmek, és ezekhez nagyon izgalmas zenéket lehetne csinálni.

Egyetemi diplomamunkádban hasonlót valósítottál meg azzal, hogy ebben a mű-együttesedben egy füst alatt mutattad be 10 számos lemezedet kazettán és CD-n, az Unknown Child történetét pedig egy igen vastagnak mondható könyvbe rajzoltad meg, szitanyomott plakátokkal kiegészítve azt.

Az egyetemen a tanszékvezetőmnek, Felsmann Tamásnak hál’Istennek tetszett az ötletem. Tervezőgrafika szakon nem nagyon csinálnak hasonlót a hallgatók, sőt még csak az sem jellemző, hogy valaki képgrafikai oldalról könyvillusztrációt készítsen. A tervezőgrafikának pontosan az a lényege, hogy több dolog függjön össze egyszerre, és hogy látványban egységet alkosson a teljes egész. Ezt az alaptételt alkalmaztam ilyen módon, mert csomó mindent ki lehet cserélni, és lehet akár zenével is helyettesíteni. Az egyetemen szerencsémre lazák voltak a tanáraim és értették, mit akarok. Tudták, hogy a koncepcióm abszolút megfelel a tervezőgrafika követelményeinek.

Részlet Szurcsik Erika Unknown Child című diplomamunkájából

Visszatérve a színpadhoz… Nem csak szólóban találkozhatnak veled a színpadon, hanem két éve a Gustave Tiger énekesnőjeként is fellépsz.

Amikor kiléptem az előző zenekaromból, a 40 days-ből, a srácok egyből hívtak, hogy van –e kedvem zenélni velük a Gustave Tigerben. Szeretem a punkot, és az ilyen erős dolgokat, tök jó az ilyenekben részt venni. Bár nekem nem sok dolgom van, hiszen csak énekelnem kell…

De azért emellett pont elég még frontemberkedni is, igaz?

Igen, de nem én írom a szövegeket, és nem én találom ki a koncepciót, a zenekarnak profilját. Nekem bőven elég, hogy ott vagyok. A saját projektemet teljesen egyedül csinálom, és abba pedig senki nem szól bele.

A közelmúltban feldolgoztátok a Sol Invictus Amongst the Ruins című számát. Tök jó ez a szám, nem is ismertem ezt a zenekart…

Igen… Hát én sem! (nagyon nevetünk) A srácok mindig meglepnek ezekkel a feldolgozásokkal... Pontosan ez szokott lenni, hogy hoznak valamit, hogy „na akkor ezt csináljuk meg, mert ez baromi jó.” Ilyenkor mindenki tudja, hogy miről van szó, csak én nem… De ezzel igazából ők is képben vannak, én meg ha valami igazán tetszik, akkor nem ellenkezek. Ezt a számot amúgy nagyon jó énekelni.

Fotó: Fülöp Dániel

Általában olyan számokat választanak, amik jól passzolnak a többi számunkhoz, a zenekar profiljához. Emiatt nem igazán szokott olyan lenni, hogy valamire azt mondom, hogy hát ezt nem kéne erőltetni…

Mostanában nagyon aktív a zenekar, és elég sokat koncerteztek itthon és külföldön is…

Így van, megy a szekér rendesen! A srácok amúgy nagyon jó emberek, emellett pedig elkötelezett zenészek. Mondjuk, én kevésbé élvezem a zenélést, sőt kimondottan idegesítőnek érzem, amikor fel kell készülni egy koncertre. Vagy éppen koncertezni kell. Félreértés ne essék, szeretek fellépni, csupán feszültségként élem meg.

Vajon miért?

Pontosan nem tudom, de biztosan azért, mert nem vagyok zenész és annyira nem szeretek ugrándozni a színpadon. Ennek ellenére ezt szoktam csinálni (nevet). Általában mindig az van, hogy előző este még egyáltalán nincs kedvem a koncerthez, de aztán amikor már ott vagyunk a helyszínen, akkor azért eltűnik ez az érzés. Nem igazán szeretek emberek előtt szerepelni.

Ezt én is így tapasztaltam, amikor tavaly elmentem egy koncertedre. De érdekes módon ez adja a fellépéseid báját, hogy amilyen félénk, pontosan ettől annyira vad is vagy a színpadon…

Igen, ezt már másoktól is megkaptam... Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy akkor minek is csinálom ezt? Hiszen ha annyira nyomasztó… Viszont a koncertek által mégis annyi mindent kap az ember… Megtanultam egyre lazábbnak lenni és ma már egy csomó mindent el tudok engedni.

Fotó: Fülöp Dániel 

Ezek szerint egyfajta terápiaként is tekintesz ezekre a koncertekre?

Igen, ezek a koncertek számomra terápiának is kiválóak. A koncert egy olyan terápia, amit eleinte marhára nem akarok, de aztán a végére csak megkönnyebbülök, és ezekből mindig erőt nyerek. Még mindig szívesebben csinálom ezt, mint bármi mást.

Mi lenne a létező legrosszabb munka számodra?

Ha mondjuk tervezőgrafikusként kéne dolgoznom egy irodában, egy reklámügynökségnél. Szerintem azt utálnám a legjobban a világon.

De hiszen ezt végezted…

Igen, és közben rá is jöttem, hogy ez az, amit soha nem fogok csinálni.

Kicsit összezavarodtam... Hogy ha sem ez nem jó, se az nem jó, és mégis ezeket csinálod, akkor hogy is van ez?

A tervezőgrafikát egészen másként művelem, mint ahogyan az a szakmában megszokott. Talán az a kulcsa az egésznek, hogy nem szeretem kitalálni, hogy a másik mire gondol, mit akar. Mert ilyenkor amit csinálok, akkor az valamiért nem jó…Ilyenkor rögtön felhúzom magamat, hogy miért mondanak nekem ilyeket. Annak viszont szoktam örülni, amikor valami olyannal keresnek meg, amiről a megrendelő is tudja, hogy én tudom elkészíteni a legjobban. Ilyenkor nincs beleszólása másnak a dologba. Leginkább flyereket, CD-borítókat szoktam készíteni saját zenekaromnak, de volt már, hogy csináltam hasonlót apám egyik zenekarának.

Ha már szóba került édesapád… Azt olvastam valahol, hogy néhány éve a tudtod nélkül benevezett az X-Faktor tehetségkutató műsorba, de te még csak el sem mentél. Hogy is volt ez?

Először is apukám a Megasztárba küldött volna, körülbelül tíz éve, amikor Rúzsa Magdi megjelent a színen. Akkor még egyáltalán nem zenéltem, de apám nagyon odavolt értem, hogy milyen jól énekelek, és hogy csináljak már valamit. Tény ugyan, hogy néha együtt néztük ezeket a műsorokat, és talán emiatt is gondolhatta, hogy esetleg motiválhat azzal, ha benevez a műsorba. És igen, nem mentem be a stúdióba… Egyrészt utálok műsorban szerepelni, másrészt meg apám úgy érezte, hogy tehetségemet az egész világnak meg kell mutatnom... Egyáltalán nem hibáztatható, hiszen valószínűleg akkor még ő sem tudta, hogy pontosan miről is szól egy ilyen tehetségkutató verseny. Aztán meg is mondtam neki, hogy olyan távol áll tőlem a szereplés, amennyire csak lehet… Persze az egészben az is benne volt, hogy akkoriban még nem volt ennyire konkrét elképzelésem arról, hogy pontosan milyen zenét akarok csinálni.

Fotó: Fülöp Dániel 

Milyen a legmegfelelőbb környezet az alkotáshoz?

Csönd legyen és nyugi. Ez a legfontosabb. És persze az is lényeges, hogy milyen hangulata van annak a helynek, ahol dolgozom. Emiatt leginkább csak otthon tudok alkotni, nehezen tudok máshol. A saját zenéimet csak ott tudom felvenni, mert amúgy sok minden zavarna és kizökkentene, ezért nagyon fontos, hogy elég megnyugtató és komfortos legyen az a közeg, amiben éppen vagyok. Ezek fontosak nekem, persze a zenék minősége a szobastúdió miatt nem is lesznek annyira jó minőségűek, de ez nem is baj, mert 

Valahol elég tökéletlen az, amit az Unknown Child-ban csinálok, de az egésznek egy kicsit az is a lényege, hogy érezhető legyen a vázlat-jelleg.

Persze nagyon sokat gondolkodom, mielőtt felveszem a zenéimet, de néha szándékosan benne hagyok olyan hibákat, amiket egy rendes zenész egyből kivágna, és újra felvenne. Ezzel szemben én általában csak első verziókat használok szinte mindenből. Ahogyan elsőre sikerül, azt tartom meg. Ha meg teljesen elrontom, akkor maximum kétszer-háromszor veszem fel újra. Nem zavarnak a hibák, mert pontosan ezektől érzem hitelesnek a munkámat. Így lesznek egy élő pillanatnak a leképeződései. Nagyon törekszem arra is, hogy pont olyan lelkiállapotban legyek, amiben a legjobban tudok alkotni. Éppen ezért van olyan is, amikor félreteszem az egészet és előveszem olyankor, amikor tudom, hogy jobban menne. Ha nem megy, nem szoktam erőltetni.

*

Dobpergés és trombitaszó! Most pedig kérlek, áruld el, kivel készüljön el a következő interjúnk!

Kovács Gábort választom, akinek leghíresebb projektje jelenleg a Der Tanz nevű rocktrió, azon kívül Új Bála néven neki is van szólóprojektje, ami nagyon kemény zajtechno, de van egy noiserock bandája is, ez pedig a Céh. Ezen kívül ő is művészkedik, egyszóval biztos nem fogtok csalódni benne…

Szöveg: Tompos Vince