szinténzenész

blogavatar

Úgy gondoltuk, csinálunk valami olyat, amihez nem kell egyeztetnünk senkivel, csak az interjúalanyainkkal. Sok mindenben szabad kezet kapnak, például abban, hogy ők mondják meg, ki legyen a következő beszélgetőtárs. Reményeink szerint a szinténzenész hatására a szemünk előtt alakul ki egy olyan virtuális láncolat, amely talán megmutatja, melyik zenész melyik zenészért rajong a legjobban! E-mail: 1szintenzenesz@gmail.com Telefon: +36 20 8230140 www.facebook.com/Szintenzenessz/

Utolsó kommentek

Facebook

Túl távol, elég közel – Schoblocher Barbara az új Blahalouisiana klipről 

Évzáró koncertjére készül a Blahalouisiana, akiknek a napokban jelent meg legújabb klipjük a Túl távol, elég közel című dalukhoz. Adott volt hát, hogy beszélgessek kicsit az aktualitásokról a december 28-án az Akváriumban fellépő zenekar énekesnőjével, Schoblocher Barbival.

Fotó: Nagy Marcell

„A dal szövegét Szaja a szólógitárosunk írta. Igazából arról szól, hogy mi mind együtt vagyunk ebben az egészben és függünk egymástól a legegyszerűbb és legmélyebb értelemben. Ezt a dalt sokszor átírtuk, mire megszületett a végleges verzió. Régebben egy dalírós estén Jancsó (a zenekar basszusgitárosa) versére írtunk egy dalt, aminek a refrénjét nagyon erősnek éreztük, de valahogy mégsem működött. Már majdnem elengedtük, mikor ezt a dallamot áttettük a Túl távol, elég közelbe, és az elkezdett megszólalni.”

A dalhoz tartozó klipet Damokos Attila rendezte, aki számtalan magyar zenekarral dolgozott együtt: rendezett már klipet például az Ivan and the Parazolnak, a Margaret Islandnek, és Zsédának is. „Nagy Marcell operatőr az előző klip kapcsán írt, hogy szívesen dolgozna velünk, így írtam neki a dalról. Egyszerű letisztult képi világot szerettünk volna és ez meg is valósult. Mint eddig mindig, most is teljesen rábíztuk a koncepció kitalálását a rendezőre és bár voltak nehéz pillanataink a helyszín miatt, végül nagyon szeretjük a végeredményt.”

A Petőfi Rádió Top 40-es listáját több hétig vezető dal egyébként a jövő évre tervezett albumuk előfutára is. „Sok ötlet van, de kész dalok még nincsenek. Az Akvárium után visszahúzódunk és csak márciusban fogunk újra koncertezni. Pár dologban biztosak vagyunk, például hogy hol és kivel szeretnénk dolgozni, de erre a kérdésre térjünk vissza mondjuk két hónap múlva és akkor biztosan sokkal bővebben fogok tudni válaszolni.” 

Ahogyan Barbi mondja, a telet a zenekaron belül csupán „csukd be-csukd be!” időszaknak hívják, mert amikor egy vidéki klubkoncertről hazafele megállnak a busszal, annyira hideg van, hogy mindenki elkezd kiabálni a kiszálló társainak. „Persze velem az élen, mert nagyon nem bírom a hideget, viszont ilyenkor sokkal több időt töltök a lakásba zárkózva így sokkal több zenét hallgatok rituálé jelleggel. Egyre jobban azt érzem, hogy szükségem van erre az időszakra, hogy egy kicsit elszigeteljem magam a világtól. Nem azért, hogy feltöltődjek, hanem hogy kiürüljek. Feldolgozom az előző évben történteket, hogy a következőben annál több új impulzust tudjak befogadni.”

Fotó: Hermán Fanni

További érdekesség, hogy a zenekar a közelmúltban elnyerte a Magyar Fesztiválok Felfedezettje Zenekarok Közönségdíját a Goldenfeszten. „Ezen a díjon nagyon meglepődtünk és iszonyatosan hálásak vagyunk érte! Alig várom, hogy végre nyár legyen és a fesztivál színpadokon bebizonyíthassuk, hogy valóban méltóak vagyunk rá.”

Mi is várjuk már!

T.V.

Tovább

 „Itt mindenki meztelenre van vetkőzve” – Ittzés Gergely fuvolaművész az improvizatív zenéről


Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

„Egyre fontosabbnak tartom a szabad improvizációt, amely olyan élményeket tartogat, amikkel minden zenésznek meg kellene ismerkednie” – vallja a Carnegie Hall-t is megjárt Ittzés Gergely fuvolaművész, zeneszerző,  a győri Széchenyi István Egyetem Zeneművészeti Intézetének tanára. A többek közt Brazíliában és az USA-ban zenei  kurzusokat tartó egykori Talizmán-tag zenei példaképeiről, és a klasszikus és az improvizatív zene közti különbségekről is mesélt.  

Egyik korábbi szereplőnk, Pozsár Máté mesélt egy bizonyos próbáról (amiből aztán koncert is lett), ahol Schönberg Pierrot Lunaire-t játszottátok közösen... Hogy is volt ez?

Mátéval nem ez az első közös munkánk, és színpadon kívül is nagyon jó barátságban vagyunk, ahogyan zenésztársaival is. Ajtai Petya bőgős kitűnő ötlete volt, hogy ezt a modern zeneirodalomban alapműnek számító darabot speciális módon dolgozzuk fel.  A mű néhány tételét áthangszerelve adtuk elő, és rögtönzésekkel kötöttük össze és ezekben olykor feldolgoztuk a mű egyes motívumait is. Az előadásnak nagyon jó visszhangja volt, alighanem Schönberg zenéje jól tűri ezt a helyzetet. Különösen erre a darabjára igaz, amely még nem a szigorú tizenkétfokúság elvei szerint íródott, hanem nagyon is intuitíven. A mi változatunk kierősítette  a műben rejlő felszabadultságot és ahogy a stílusok, úgy az előadók is keveredtek, hiszen néhányan a klasszikus zene felől érkeztünk, mások pedig a szabad improvizációban gyakorlott jazz-zenészek. Találkoztunk félúton és tervezzük a folytatást.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Az Ittzés-család tagjai között bőséggel találni zenével magas fokon foglalkozókat, elég csak édesapádra, Dr. Ittzés Mihály zenetudósra, karvezetőre gondolni. Mi volt az első hangszered? 

A zenére való nevelés evidens volt a családban. Engem nagycsoportos óvodás koromban furulyázni írattak be a szüleim, amit annak idején nagyon zokon vettem. A bátyám hegedült, ami ugyebár mégiscsak egy sokkal komolyabban vehető hangszer. Ahhoz képest a furulya egy játékszer. De csak ott ragadtam, talán tanárom, Lukács János kedves egyéniségének köszönhetően, és pár év után áttértünk a fuvolára. Ez elég döcögősen indult, kezdetben semmi sikerélményt nem adott. Aztán meglepő módon, egy hirtelen felismerés nyomán tizenkét évesen eldöntöttem, hogy zenész leszek, és ettől fogva ez konkrétan a fuvolaművészi pályát jelentette. Igaz, ütőhangszereket is tanultam ekkor már, de abban végképp nem bizonyultam ügyesnek. Ugyanakkor nagyon hasznos időszak volt. Minden zenésznek el kéne töltenie pár évet ütőzéssel, mert nagyon fontos tanulságokkal jár. Később persze zongorázni is tanultam, de mégiscsak a fuvolához volt legtöbb közöm, noha ahhoz sincsenek kivételesen jó fizikai adottságaim. Mindenért nagyon meg kellett küzdeni. De talán épp emiatt a mindennapi küzdelem miatt ma már nagyon szenvedélyes kapcsolatban vagyok a hangszeremmel, és bekerült a látótérbe minden, ami a fuvolával kapcsolatos. Ezt tekintem médiumomnak, ez ad keretet a munkásságomnak. 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

A fuvolán keresztül fejezem ki magamat művészileg. A zongorát főként a tanításnál használom, meg improvizálok rajta, de nem lett belőlem multiinstrumentalista. A fuvolához kötődöm leginkább, ezen igyekszem tágítani a határokat kifejezésmódban és stílusban egyaránt. Nálam a sztenderd szólórepertoártól és a zenekari játéktól kezdve a legegyedibb, legeredetibb játékmódig, improvizációig, kísérletezésekig minden jól megfér egymás mellett. Így érzem magamat teljesnek.

Szerinted mi a különbség a klasszikus és az improvizatív zene között? 

Az improvizációnál az ember egész más tudatállapotban van, mint megírt zene esetén. Befelé figyel, onnan várja a következő hangot, a következő mozdulatot, az inspirációt. Vagy csak hagyja a testét, hogy automatikusan dolgozzon a hangszeren. Aztán a spontán megszülető hangok gondolatokat ébresztenek és ilyenkor ezek a gondolatok is továbbszőhetik a zenét, esetleg rövidebb vagy hosszabb távú tervek kelnek életre, az ember bizonyos fokig ilyenkor is komponálhat. Az ösztön és a tudat párbeszédben áll egymással.

Ez persze a megírt zenére is igaz, de ott sokkal szűkebb az a terület, ahol ez megnyilvánulhat. Míg a rögtönzés mindig meglepetés az előadó számára is, és mint ilyen, ajándék, addig a megírt zenében konkrét elvárások vannak kívülről, és magunkkal szemben is persze, és nehéz igazi meglepetést okozni. Főleg kellemeset. De én azért színpadon mindig adok teret a spontaneitásnak, sokat kockáztatok is, bizonyos paramétereiben mindig más és más lesz az interpretáció.  A bátorságot részben éppen az improvizációs élményekből merítem. A klasszikus zene ezzel szemben avval kecsegtet, hogy csiszolt művészi alkotásokkal lehet foglalkozni, megpróbálni azok nagyságához felnőni, kiismerni és kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. Jó zeneművek esetén ez megunhatatlan foglalatosság. 

A szabad improvizációban van egyfajta jelenlét és intenzitás, amit nem lehet a leírt zenével pótolni. Persze jóval esetlegesebb, lehet benne üresjárat, és nincsen annyira kidolgozva. De van mögötte egyfajta intellektuális munka, ami elég jó eredményeket képes szülni. És mindeközben a zenész személyisége és pillanatnyi lelki-szellemi állapota itt sokkal közvetlenebbül megmutatkozik. A szabad zenében az ember bizonyos értelemben meztelenre vetkőzik. Nem bújhat a mások által leírt hangok mögé: kendőzetlenül tárja fel önmagát.

Az improvizatív zene közben igazán lehet érezni, hogy valóban jelen vagyok-e, vagy csak játszottam valamit… Egyre fontosabbnak tartom a szabad improvizációt, ami olyan élményeket tartogat, amikkel minden zenésznek meg kellene ismerkednie. Egy-egy improvizáció során sokkal pontosabban végig lehet követni az adott gondolatmenetet, lelkiállapotot. Sokkal hívebb képet ad az ember önmagáról, lénye komplexitásáról. Sokkal nyilvánvalóbb minden, és ezt fel is kell tudni vállalni. Könnyen megesik ugyanis, hogy harminc perc improvizatív zenéből mindössze tíz perc lesz olyan, hogy „na, ezért érdemes volt”! Ilyenkor beáldozzuk az időt, mert lehet, hogy több értelmes dolog történik ez alatt a tíz perc alatt, mint egy előre megkomponált darab eljátszása közben. De a két műfajt semmiképp nem akarom egymás ellen kijátszani, mert a két élmény egymást kell, hogy erősítse, mivel a két gondolkodásmód végül is valahol összeér. Erre szeretném a növendékeimet is ráébreszteni. A jövőben szeretnék egyre inkább elszakadni a hagyományosabb, szigorú oktatási módtól, és minél messzebbre elkalandozni a komplexebb, egyetemesebb zenélési formák felé. Egyelőre gyűjtöm a bátorságot ehhez.

Már korábban is voltak „kikacsintásaid” más műfajok felé, ilyen volt például a tíz évig működő etno-jazzrock zenekarod, a Talizmán is…

A Talizmánba főiskolás éveim elején kerültem, de már előtte is improvizáltam zongorán hasonló stílusban, ezekből aztán darabok születtek. Abban az időben nagyon fontos volt a számomra ez a zenélési forma, és most is szívesen hallgatom vissza az akkori felvételeinket. De azért lényegében ez mindig inkább hobbi maradt, mintsem hivatás, mert sosem fejlesztettem magam igazi profivá ebben a műfajban. Szerencsére a szabad improvizációban nincs ilyen kategória. Abban nem lehet és talán nem is szabad profinak lenni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

És hogy látod, van rá esély, hogy összeálljon a zenekar?

Valamiért úgy érzem, hogy a Talizmánnal több szék között a pad alá estünk. Nem voltunk eléggé jazz, nem voltunk elég rockosak, és igazi kortárs zene sem volt. Így nehéz volt megtalálni a helyünket a koncertéletben. Aztán kicsit befulladt az alkotómunka is. Én szerettem volna továbblépni részben a kísérletező dolgok, a még több improvizáció felé, a többiek pedig inkább a rock felé mentek volna, amiben nekem nincsenek élményeim, mert nem hallgattam rockzenét gyerekkoromban. Azóta persze több mindennel megismerkedtem, például Frank Zappával, aki azért egy elég speciális esete a rocknak… Valójában leszűkült az a közös terület, ahol dolgozni tudtunk, és nem tudtunk megújulni, ráadásul a koncertszervezéssel is akadtak gondjaink. Alig hiszem, hogy újrakezdhetnénk, persze egy alkalmi „reunion” izgalmas lehetne.

Megkerülhetetlen kérdés: mely tanáraid voltak rád hatással?

Középiskolás koromban is voltak nagyon inspiráló tanáraim: a fuvolatanárom, Dratsay Ákos, a zongoratanárom, Kemenes András és mások. Az Akadémián Kurtág Györgyhöz jártam kamarazeneórákra; az ő tanítása több generáció számára abszolút meghatározó alapélmény, számomra is. De hozzám talán még közelebb áll Rados Ferenc gondolkodásmódja, aki a másik nagy „guru” zenei berkekben, és akitől szintén tanulhattam. A fuvolások közül Matuz Istvánt muszáj megemlítenem, aki ugyan soha nem volt hivatalosan a tanárom, de személyisége, tudása és az a hangzásideál, amit tőle ismertem meg, abszolút meghatározó volt. Középiskolás koromtól jártam fel hozzá Kecskemétről, szinte minden koncertjén ott voltam.  Amit lehetett, azt ellestem, eltanultam tőle, beépítettem a saját játékomba, és próbáltam továbblépni azon az ösvényen, amit ő kijelölt. De persze sok más hatás is ért rajta kívül. Például Auréle Nicolet, a nemzetközi fuvolavilág megkerülhetetlen alakja, aki az idén januárban kilencven éves korában hunyt el. A 20. század második felének talán legnagyobb fuvolapedagógusa volt. Nagy szerencse, hogy számos kurzusán intenzíven foglalkozott velem.

Hogyan alakult az, hogy már egész fiatalon komponáltál?

Aki egy kicsit bátrabb, már gyerekkorában kipróbálja magát a zeneszerzésben: improvizál, azaz valamilyen módon belekóstol az alkotásba. Azt gondolom, nagyon komoly adósságai vannak a magyar zenepedagógiának vagy általában a klasszikus zenei képzésnek. A zenetanuló gyereknek már az első órákon meg kellene tapasztalni, milyen örömforrást jelenthet, ha szabadon válogathatja meg a hangjait. Ettől a kreativitásól eltekintve soha nem voltak komoly zeneszerzői ambícióim. Tizennyolc éves koromban kezdtem el mégis fuvoladarabokat komponálni, amit az előbb említett Matuz Istvántól elsajátított ismereteim ihlettek. Sok fuvolást ismerek világszerte, akik a saját hangszerükre komponálnak, annak új hangzáslehetőségeit alkalmazzák. Közülük a legtöbben a könnyebb utat választják, és nem keresik az igazi kihívásokat, nem foglalkoztatja őket, hogy ténylegesen meddig lehet „elmenni” a hangszer és az emberi test lehetőségeinek kiaknázásában, és zeneszerzői gondolataikat is egyszerű keretek közé szorítják. Tény, hogy népszerű, hálás dolgokat lehet így készíteni, és egyébként az én egyes darabjaimban is vannak show elemek. De elég könyörtelen vagyok magammal, és nem azt írom le, ami kézre esik, de hatásos, hanem kierőltetem magamból a technikai megoldást mindenre, amire a mű logikája miatt valójában szükség van.

És hogyan kapcsolódik ki egy kortárs zeneszerző?

A gyermekeimmel való időtöltés mindig a legnagyobb öröm. Persze velük is központi téma a zene, mert eldöntött ténynek tűnik, hogy mindhárman erre a pályára készülnek. Kifejezett hobbim nincsen, és a legtöbb hangszertől független tevékenységnek, amit végzek, köze van a zenéhez, legyen az hang editálás, számítógépes kottaírás vagy tanulmányírás. Persze a kikapcsolódás hétköznapi formáit sem vetem meg, a sör melletti beszélgetéseket barátaimmal vagy a növendékeimmel, akiket szintén a barátaimnak tekintek. Ritkán jutok el színházba, de azért előfordul. Olvasmányaim nem elsősorban zenei jellegűek.

*

Kit ajánlasz következő zenésznek?

Rohmann Ditta gordonkaművészt ajánlanám figyelmedbe. Ő egy igazán sokoldalú, nyitott gondolkodású zenész, virtuóz hangszeres, de egyúttal intelligens, művelt valaki is. Korszerű művésznek tartom.

Interjú: Tompos Vince 

Tovább

Mesterek és tanítványok

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Jazzelméletet, improvizációs gyakorlatot és zongorát oktat a Bartók Konziban, készülő szakkönyvében pedig paradigmaváltásra vállalkozik, legalábbis megpróbálkozik vele. Pozsár Mátéval, az újgenerációs free-jazz mostanában egyre ismertebb együttesének zongoristájával körbejártunk néhány témát, a beszélgetésből pedig interjú született. Kezdjünk hát meg annak elolvasását!

Ahogyan az előző cikkből is kiderült, az AMP-vel már az egyetem alatt is kísérletezősek voltatok. Soha nem „gondolkodtál” a mainstream jazzban?

Tény, hogy megérintenek a mainstream jazz bizonyos formái, de ezt a zenét sokkal kevésbé szeretem játszani, hallgatni viszont annál inkább. Véleményem szerint, a komplexitását még lehetne fokozni, lehetne összetettebb struktúrákban gondolkodni. A mondanivalóban, legalábbis sok mainstream zenész esetében már nem érzek újdonságot. Persze nem vagyok ellene, hiszen azt gondolom, van egy csomó olyan területe – vagyis inkább volt –, ami nagyon érdekes és zeneileg kihagyhatatlan. Engem leginkább a jazznek az a típusa érdekel, amely felé a hatvanas években mozdult el a műfaj; ekkor kezdték ugyanis a zenészek elengedni a formai kötöttségeket.

Ez a zenéhez való hozzáállásod az egyetemen alakult ki, vagy már korábban is így gondolkodtál?

Az egyetemen találkoztam azokkal a zenésztársaimmal, akikkel először ilyen zenéket játszottunk. Persze előtte is volt kísérletező zenekarunk, de ahhoz az első években még kevesek voltunk, hogy valódi értékes kísérleti zenét csináljunk.

Ajtai Petya mesélt nekem arról is, hogy az egyetemen a tanárok egy része nem igazán kedvelte azt a zenei stílust, amit ti képviseltetek… 

Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy legutóbb véletlenül találkoztam Elek István szaxofonossal egy Bartók Konzis vizsgakoncerten, ahol az egyik zenekar free-jazzt játszott, odafordult hozzám, és annyit mondott: „Jajj, azok a szerda reggeli free-k, amiket ti játszottatok, hogy azok milyen jók voltak!” De még Babos Gyula is megdicsért minket egy tanszaki bemutató után, Binder Károly pedig mindig kiállt mellettünk, sőt olyan koncertünk is volt, amikor László Attila is felállva tapsolt. Én tehát soha nem éreztem ellenállást a jazztanszakon. Persze voltak emberek, akik a hátunk mögött utálták azt, amit csinálunk. Bertisz Tamás sosem értette, ahogyan Regály György  sem, hogy mit akarunk ezzel a fajta zenével. De szerintem azért van ez így, mert ők egyszerűen nem nyitottak zeneileg. Persze megértem az elzárkózódásukat, viszont nem tudok olyan művészetoktatási intézményt mondani Magyarországon – legyen az képzőművészet, dráma, vagy akármi –, ahol mindenki nyitott lenne a reformra a tanári karból… Sőt, hozzátenném, ez ugyanúgy igaz a diákokra is. Több diákot tudnék mondani a jazzszakról, mint tanárt, akik egyszerűen utálták azt, amit csináltunk. Ha finoman akarok fogalmazni, voltak, akik komplett hülyének néztek bennünket…

Ha már diákok: a Bartók Konziban tanítasz. Oda hogyan kerültél?

Neumann Balázs jazz-zongorista hívott el helyettesíteni, Lakatos Ági művészeti vezetőt pedig még az Erkel Ferenc Jazz Zeneművészeti Szakközépiskolából ismerem, ahova Kováts Gergő barátommal jártam. Amikor tehát Neumann Balázs elhívott helyettesíteni, már tudták ki vagyok. Abban az időben sajnos meghalt Csepregi Gyula szaxofonművész, később pedig Neumann Balázs elment az iskolából. Ezt a hézagot töltöm be tulajdonképpen már harmadik éve.

Petyától tudom azt is, hogy azért is néznek fel rád a tanítványok, mert nem a szokványos tanár-diák viszonylat van köztetek…

Igen, és a diákok szeretik is ezt. Viszonylag könnyű dolgom van, mert csoportos órákat is tartok, ahol jelentősen kisebb a korkülönbség köztem és a diákok között, mint a többi tanár és a diákok között (leszámítva Tálas Áront). Másrészt fontos, hogy főként olyan dolgokról igyekszem beszélni nekik, amik elsődlegesen fontosak számukra. Ezt úgy értsd, hogy nem csak absztrakt zeneelmélettel foglalkozunk az órákon, hanem leginkább olyan improvizációs gyakorlatokat veszünk át, amiket a másnapi koncertjeiken már ki is tudnak próbálni. Tudom magamról, hogy képes vagyok behúzni az embereket abba a zenébe, amit jómagam is játszom. A saját zenémről való elgondolásaimat lelkesen el tudom mondani, ezért könnyen szót tudok velük érteni.

És milyenek a diákok a Bartók Konziban?

A Bartók Konziban nagyon jó a merítés. Tanítottam másutt is, de azt gondolom, hogy a középfokú jazz oktatási rendszerben ez a legerősebb iskola. Nagyon tehetséges zenészek tanulnak ott, és nagyon jó velük foglalkozni. A szorgalmuk változó, de hát ugye 14-22 éves korú srácokról és lányokról van szó… És ha jobban belegondolok, hogy én mit csináltam tizenhét évesen, akkor elfogadom őket, és nincsen ezzel probléma. De ezek a diákok olyan dolgokkal vannak tisztában, amiket én el nem tudtam volna képzelni az ő korukban.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

A Zeneakadémián Binder Károly volt a mestered. Általános jelenség a tiétekhez hasonló, erős tanár-diák viszony kialakulása?

Ez lenne az ideális felállás, hiszen művészetet nem is lehet másképp oktatni, csak nagyon erős tanár-diák viszonyban. Mivel maximum két mester van jelen szakonként, viszonylag kevés az esély arra, hogy az összes diák személyisége passzoljon a tanár személyiségéhez. Esetemben ez egy szerencsés helyzet volt, mert Binder Karcsi bácsi sem egy ortodox jazz zenész, ezért nekem soha nem kellett olyan dolgokat csinálnom, amihez nem volt kedvem. Ki tudtam használni a képességeimet, és ezt ő el is várta, ezért is lett szoros a kapcsolatunk. A mai napig jó viszonyt ápolunk, sőt a jelenlegi könyvemhez is ő pályázta meg az összeget, így végül is az ő segítségével tudom megírni. 

Soha nem szoktam klasszikus, komponált zenét zongorázni koncerten. Amikor egy klasszikus kottát kiteszek magam elé, általában iszonyatos lámpalázam lesz. Ne kérdezd, hogy miért, nem tudom. Talán azért, mert ha írott zenét játszunk, akkor az vagy csak egy vázlat, vagy saját szerzemény. De az AMP trióval már meg sem beszélünk semmit, egyszerűen csak játszunk. Ennek ellenére az otthoni gyakorlás fontos része az írott zene.

Miről szól majd a könyved?

Jelenleg egy olyan jazzelmélet könyvet írok, aminek anyaga főleg az amerikai jazzoktatási metodikákon alapszik. Észak-Amerikában az ötvenes években kezdték el strukturáltan leírni a jazzoktatás mikéntjét, aminek az lett a vége, hogy Berklee College of Music kidolgozott egy módszertant. Legalább hat éve foglalkozom jazzoktatással, és mostanra már kikristályosodott, hogy mit érdemes ebből a módszerből átemelni, mert már átszűrtem a saját szűrőmön azokat a metodikákat, amiket leírok ebben a könyvben. Azoknak a terminológiáknak az összetevőit egységesítem, amiket én egyesével, külön-külön tanultam meg, különböző fórumokon. Sajnálatos módon a magyar jazzelmélet oktatásban hibás elgondolások vannak jelen, és az a legnagyobb baj ezekkel, hogy a gyakorlatban használhatatlanok. Az előszóban azt is leírom, hogy nem azért írok könyvet, hogy újra összefoglaljam, amit már mindenki tud, hanem mert olyan paradigmaváltásokat szeretnék eszközölni, amiket nagyon fontosnak látok. A jelenlegi, itthon alkalmazott módszertanban nagyon komoly elmaradások, leragadások vannak. Természetesen nem azt állítom, hogy tökéletes mű lesz, de szeretnék egy-két lépést tenni ebbe az irányba. Aztán majd a diákjaim befejezik tíz év múlva, vagy viszik tovább.

Sokat tanultatok például Grencsó Istvántól, vele hogy ismerkedtetek meg?

Miklós Szilveszter barátom a Grencsó Kollektívában dobolt, és kb. négy évvel ezelőtt elhívott egy koncertjükre zongorázni, és később aztán ott maradtam. Grencsó István sosem tanított bennünket didaktikus módszerekkel, inkább egyfajta beavatás volt, egy útmutató ahhoz, hogy hogyan találjunk olyan eszközöket egy-egy kompozíció megvalósítása során, amik mentesek a kliséktől, de mégis illeszkednek a zenéhez. Azt tanultuk meg tőle, hogyan használjuk a kreativitásunkat. Ennek a folyamatnak a kulcsmozzanata a bátorság és a szabadság. Grencsó megmutatta, hogyan nyúljunk valamihez ízlésesen. És én ebben látom ennek a zenekarnak a nagy erejét, hogy igyekszik ízléses lenni, azaz zeneesztétikailag helytálló. Mindemellett kreatív és szabad.

2014-ben elnyerted a Lakatos Ablakos Dezső ösztöndíjat. Mire ment az összeg?

Hú, az nagyon jó volt, abból a pénzből sikerült felújítanom a lakásom. (nevet) Utolsó fillérig erre ment az ösztöndíj. Másrészt eljutottunk Miklós Szilveszter barátommal Indiába, ami egy nagyon kellemes élmény volt. Majdnem három hetet turnéztunk ketten, zongora-dob duó felállásban 2015-ben. Az ottlétünk zeneileg nem volt túl értékelhető, mert olyan hangszereken játszottunk, hogy az valami hihetetlen. Röhögőgörcsöt kaptunk, amikor megláttuk az ottani „zongorát”, ami egyébként soha nem volt, szintetizátorokról tudok inkább beszélni. Nagyon vicces volt és óriási nagy élmény. Nem abban az értelemben volt vicces, hogy kellemetlen, vagy röhejes lett volna.

Indiában lenni olyan volt, hogy amikor kiléptem az utcára, már nevetnem kellett. Minden egyes másodpercben olyan dolgokat láttam, amiket soha életemben az előtt. Egyszerűen nem hittem el, mindenki vitt valamit valahova. Például egy leszakadt ajtódarabot. Az egész ország olyan, mintha egy hatalmas műhelyben lennél, vagy hátul a nagypapa kamrájában. Egy nagy „sufnibúcsú” az egész.

Volt olyan koncertünk, ahol több ezer gyereknek játszottunk, de előtte elmondták az életrajzunkat gyerekkorunktól egészen a napjainkig. Mindig volt szolgánk, azaz „all inclusive” nyaralásban volt részünk. Bombayban töltöttünk egy hetet, ahol a konzul látott minket vendégül a családjánál, és tulajdonképpen ő idegenvezetett minket egy hétig. Ott egy koncertünk volt összesen. Utána a következő héten már több volt, tehát idézőjelben dolgozni is kellett, de hihetetlen mennyiségű helyre vittek minket.

Porteleki Áronnal és Szelevényi Ákossal is beszéltünk már arról, hogy viszonylag szűk réteg látogatja a jazz koncerteket…

Jómagam bizakodó vagyok. Már csak amiatt is, mert sokkal többet játszottunk idén, mint mondjuk tavaly. Kivéve nyáron, amikor gyakorlatilag nulla koncertünk volt. Azért halott egyébként a nyári szezon, mert a nyári fesztiválokra nem hívnak ilyen típusú zenekart, mivel ez a zene leginkább intim klubokban működik jól. Nem mellesleg a diákokon is azt látom, hogy egyre nyitottabbak, sőt bizonyos dolgokban lehet, hogy még nálunk is nyitottabbak. Nem vetnek el olyan dolgokat, amiket mi annak idején elvetettünk, vagy inkább úgy mondom, hogy amiket én annak idején elvetettem. Látom bennük a jövőt, sőt rajtuk kívül nem is látok más utat. Ha még sokáig szeretnénk ilyen zenét, akkor a mi dolgunk kinevelni a következő generációt.

Milyen zenekarokban játszol mostanság?

Jelenleg a Grencsó Kollektívában, az AMP trióban, valamint a Baló projektben zenélek, ami nem meglepő módon Baló István egyik zenekara, ahol immár hivatalosan is állandó tag vagyok. Ezeken kívül még ott van a Mezei Szilárd Szeptett is, ahol szerbek kollégákkal játszunk együtt. És persze vannak még alkalmi formációim is…

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Egy interjúdban olvastam, hogy legszívesebben Anthony Braxtonnal és Evan Parkerrel lépnél fel közösen…

Ez az állítás azóta is igaz. Parkernek írtam is e-mailt, hogy játszana –e az AMP trióval, de nem válaszolt! (nevet) Szóval ez a dolog ugyanabban a stádiumban van jelen pillanatban! Ráadásul nem az info@evanparker.com-ra küldtem, hanem a személyes címére. De gondolom, naponta legalább ötszáz ilyen megkeresést kap. Lehet, hogy minden nap el kéne küldenem, csak hát a nyomulásban vállalhatatlanul béna vagyok, a szervezés, a menedzselés nem az erősségem.

Melyik lemez terelt a jazz irányába?

A nagynéném 2000 karácsonyán úgy vett nekem egy free-jazz válogatás lemezt, hogy valójában nem volt tisztában azzal, hogy mit helyez a kosarába. A lemez egy John Coltrane szerzeménnyel kezdődött, majd elindult a teljes free irányába. Erre aludtam el három éven keresztül, de mégsem tudom biztosra mondani, hogy ez az anyag határozta meg a zenei orientációmat. Az biztos, hogy kivettem volna, ha nem tetszik. Ez a lemez tehát nagyon meghatározó volt, de a bátyám is rengeteg zenét hozott nekem. Amilyen jazzt először hallottam, az tulajdonképpen free jazz volt, és ez teljesen véletlen.

*

 Ki legyen a következő zenész?

Ittzés Gergelyre gondoltam, akit egy közös színházi munka kapcsán ismertem meg évekkel ezelőtt. Nagyon jó barátok lettünk, hihetetlenül okos ember és nem mellesleg az egyik legmeghatározóbb fuvolaművész a világon. Vele valóban nagyon jó és inspiráló minden beszélgetésünk – a tied is az lehet.

Interjú: Tompos Vince

Tovább

Királyok temetése – interjú Ajtai Péter nagybőgőssel 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Mitől lett békafóbiás, és miért rajong annyira a rókákért? Hogyan fogadták egyetemi tanárai a kísérletező énjét? Mit érez(het) egy zenész improvizáció közben, és egyáltalán hol tart ma a kísérleti zenei élet Magyarországon? Sok minden más mellett ezekről is beszélgettünk Ajtai Péter nagybőgőssel egy Mikszáth téri padon.

Azt olvastam, hogy nem csak a jazzben, hanem a profi ökölvívásban is otthon vagy…

Ez így ebben a formában nem igaz. Tény, hogy létezik egy Ajtai Péter nevű boxbíró, de ő nem én vagyok. Egyébként ismerem, párszor találkoztunk is már, hiszen jazzrajongó. Névrokonok vagyunk csupán, és állítólag van valamilyen amerikai szál, de pontosan nem tudom.

Akkor inkább beszéljünk a lényegről! A szinténzenész blogon már többször is szó esett arról, hogy viszonylag szűk réteg rajong a jazzért, holott a műfaj sokkal többet érdemelne. Szerinted miért van ez így?

Nem csak Magyarországon van ez így, ugyanez a helyzet külföldön is. A jazz zenének egy-két extrém esettől eltekintve mindig is szűk közönsége volt. De nem is baj, hogy ezzel a szűk réteggel kell számolnunk. Persze azon vagyunk, hogy minél több olyan helyre eljussunk, ahol nem csak ők vannak jelen, hanem olyanok is, akik még nem igazán találkoztak efféle muzsikával. Hál’Istennek csomó olyan példa van, hogy egy-egy koncert után olyanokkal dumálunk, akik életükben először találkoztak a jazzel. Beszélgetünk velük, és a következő koncertünkön pedig ismét látjuk őket. Legutóbb Békéscsabán játszottunk, ahol koncert után azzal jött oda hozzánk egy helyi srác, hogy imádja a zenénket, ismeri az összes Lumenes videónkat, és mindannyiunkat követ a közösségi médián. Tehát vannak „rejtett” rajongóink.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Hogy látod, az elmúlt évekhez képest akkor jobb a helyzet?

Határozottan több az olyan hely, ahol fel tudunk lépni. Ma már ott tartunk, hogy mindenhol játszunk, ahol lehet. Szelevényi Ákossal legutóbb például azt találtuk ki, hogy galériákban lépjünk fel, és ezeken az alkalmakon együtt dolgozzunk olyan képzőművészekkel, vagy olyan alkotókkal, akik valami hasonlót szeretnének létrehozni, mint mi. Szívesen zenélnénk kiállításmegnyitókon, vagy akár olyan önálló koncerteken, amelyek által egy kicsit más réteget is elérnénk...

Jól érzem, hogy nehéz műfaj lehet a szólóban bőgőzés?

Igen, és talán pont emiatt nem is szoktam gyakran egyedül fellépni. Bár tudni kell, hogy akkor is sokféle lehetőség rejlik a nagybőgőben, ha nem rendeltetésszerűen szeretnénk használni. Ez a típusú zenélés még Magyarországon még nem annyira ismert, de külföldön baromi nagy kultúrája van. Van még min dolgoznunk, hogy ez hasonló legyen itthon is…

Melyiket preferálod jobban, a szólóban, vagy az együttesben való fellépést?

Huh… Hát, igazából mindkettőt. Viszonylag kevés szólókoncertem volt eddig ahhoz, hogy párhuzamba tudnám állítani a két zenei felállást. Ha jobban belegondolok, nem is lehet összehasonlítani őket, hiszen teljesen egyedül játszani semmi máshoz sem hasonlítható. A többiekkel való együttzenélés lényege a kommunikáció. Hogyha szabad improvizációról beszélünk, akkor a zene nyelve konkrétan a közös gondolatainkból áll össze. Ez a fajta kommunikáció szólóban nincs meg, ilyenkor teljesen magadra vagy utalva, a fókusz egyedül rajtad van.

Akkor beszéljünk kicsit az improvizációról! Koncertlátogatóként számomra sokszor nehéz megérteni, hogyan állhat össze kerek egésszé egy olyan zene, amit ott a helyszínen „talál ki” a zenekar… 

Vannak olyan zenei megoldások, amiket csak úgy lehet elsajátítani, hogyha az ember sokáig játszik kötött dolgokat. A formai, szerkezeti dolgokat nagyon jól meg lehet tanulni ezek során. Az AMP-vel nyolc éve játszunk együtt, és a jazz tanszakon kezdetben rengeteg kötött dolgot vertek belénk az iskolai feladatok során. Persze más formációkban játszunk kötött formákat is, de az AMP-vel kizárólag improvizálunk. Sok minden van már mögöttünk, így hozzá tudunk nyúlni egy-két dologhoz.

Az AMP tagjaival az egyetemen találkoztunk, ott kezdtük el a zenében egymást felfedezni. Kezdetben négyen játszottunk KAMP néven, de Kovács Gergő barátunk elutazott Hollandiába, onnantól fogva hárman nyomjuk Pozsár Mátéval és Miklós Szilveszterrel, akik egyébként eggyel jártak fölém az egyetemen. Ott alakult a zenekarunk.

Az egyetemen egyébként vannak olyan kurzusok, ahol a szabad improvizációt oktatják?

Magyarországon az egyetemen még nem igazán foglalkoznak ezzel. Akik ott tanítanak, egyszerűen nem érdeklődnek ez a fajta zene iránt, nem is ismerik. De szerencsére Geröly Tamás, és Pozsár Máté is tanít a Bartók Konziban, Grencsó István pedig kurzusokat tart ott, így nagyon sokan találkozhattak ezzel a zenével. Ilyen képzésben részesülő fiatalokkal egyébként már én is zenélek, méghozzá a Peter Problemben két fiatal szaxissal. 

A blogot indító interjúalanyom, Sárközi József utcazenész mesélt nekem arról, hogy egy metálzenekarban dobolt a főiskola alatt, így emiatt majdnem ki is rúgták. Egyetem alatt ti is kísérletezősek voltatok?

A tanárom, Csuhaj Barna Tibor nagyon jófej volt, azt mondta, hogy „én csak tegyem a dolgomat". És hát persze, mi végig kísérleteztünk… Nyilván akkor még egészen másképp játszottunk, de már akkor is kísérleteztünk. A zenekari bemutató mindig kilenckor kezdődött, és általában ebben az időpontban még alig voltak tanárok, így mi tudtuk a „saját dolgunkat” csinálni. Aztán persze volt, hogy jól sikerült, és volt, hogy kevésbé… De olyan nem igazán történt, hogy a tanárok miatt mást kellett volna játszanunk.

És mit mondtak a kritikusaitok a tanári karból? 

Voltak, akik azt mondták hogy ez tévút, és hogy a jazz tanszakon mainstream jazz-t kellene játszani, és hogy „azért vagyunk itt”. De mi az iskolai feladatunkat elvégeztük más zenekarral, emellett pedig csináltuk a dolgunkat.

A másik amúgy könnyebb volt?

Más volt, nem is lehet egyiket a másikkal összehasonlítani. Nehezen emlékszem már vissza, hogy mik voltak pontosan ezek a feladatok… De azt fontos elmondani, hogy itt két különböző esztétikájú dologról beszélünk, mivel az egyik a jelenből építkezik, a másik pedig a múltból. Egyik sem megy a másik felé – a kompozíciós zene is lehet ugyanolyan jó, hiszen ugyanúgy lehet azt is aktualizálni. Az improvizációs zenének éppen az a nehézsége, hogy ott a pillanat számít. Ilyenkor a zenédbe beleszól a napod, a közönség, meg egyáltalán az az állapot, amiben éppen vagy. Ezek nem játszanak szerepet egy kompozícióban, mert ott ugye fix dolgok vannak.

Milyen érzés, amikor minden klappol az improvizáció során? Ilyenkor egyfajta vibrálást érez az ember?

Abszolút. Hogyha egy koncerten minden klappol, akkor azt szó szerint a saját bőrünkön érezzük, hiszen szó szerint nyoma van az összhangnak. Nyilván, amikor szabadon imprózunk, akkor is hangképeket követünk – nagy kultúrája van egyébként ennek a zenének. És hát ott vannak a nagy öregek, akiktől lehet tanulni… Tehát ha egy koncert jó, akkor azt mi tényleg érezzük, és ilyenkor nincsenek üresjáratok, nem is beszélünk el egymás mellett. De persze olyan is van, hogy nem értjük meg egymást, és azt is nagyon durván megérezzük. Egyébként minél többet zenél az ember, annál jobban ki tudja szűrni az ilyen eseteket. És ha nagyon nem megy, akkor hozzá lehet nyúlni olyan dolgokhoz, amiket már ismerünk, és ezekkel azért lehet operálni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Amikor érezzük, hogy nem annyira jó egy menet, akkor lenyugodunk. Ez abszolút tanulható, és némi rutinnal ki lehet menekülni belőle, így ma már egyre kevesebb ilyen szituációval találkozunk. Leginkább akkor fordul elő efféle eset, amikor először játszol valakivel. Pont mostanában volt egy ilyen élményem Bécsben, hát az nagyon rossz volt. A kollégával egyszerűen nem ismertük egymást, és az adott helyzetben rosszul mértük fel a dolgokat és onnantól kezdve az egész el volt rontva. Persze, ilyenkor is vannak jó részek, de mégis az egészről az maradt meg, hogy nem minden klappolt…

Szelevényi Ákossal is szoktál zenélni, sőt jó barátok is vagytok…

Ákos lemezeit régebben rommá hallgattam. Körülbelül egy évig kerestem, hogy mennyire szeretnék együtt zenélni vele, aztán hál’istennek összejött… Rendkívüli dolog vele zenélni, és emellett nagy is az összhang köztünk. Nem hiszem, hogy lenne bármilyen hierarchia közöttünk. Ákos átjön, hoz két nagy üveg vizet, cigizünk, játszunk, csináljuk a dolgunkat. Abszolút baráti viszony alakult ki kettőnk között.

Vizet isztok?

Igen, mindig hoz két üveg ásványvizet, mert zenélés közben kimelegszünk, mint az állat... De azért a munka után általában megiszunk egy sört a kocsmában! 

Ákos elveti a free jazz kategóriát, te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Azért ez összetett dolog, mert a free-jazz, mint műfaj egy konkrét jazztörténeti időszakot ölel fel. A jazzből építkezik, és mögötte van az afro-amerikai hatás is. Európában aztán elkezdtek reagálni a free-jazzre, és itt is kialakult egy újfajta műfaj, ami leginkább a kortárs zenére hajaz. Ez is improvizatívnak számít, de mégsem fér bele a free jazz kategóriába, mert más elemekből építkezik.

Ti inkább ezt alkalmazzátok…

Igen, de egyébként semmi bajom nincs a free jazzel, Baló István zenekarában például azt játszunk.

Idiomatikus improvizációnak hívjuk azt a fajta zenét, amikor egy konkrét zenei nyelv van a háttérben. Például a jazzben, ahol van egy konkrét háttér, amire építkezünk. Non-idiomatikus improvizációnak pedig azt a fajta zenét hívjuk, amikor semmilyen sztenderdhez nem nyúlunk, hanem mindössze „csak” szabadon improvizálunk. Persze ebbe nyilván belefér a hagyományos jazz is, de ebben az esetben – ha mondjuk hárman zenélünk –, akkor a kiindulás hármunk közös nyelve lesz.

Nem csak egyedi zenei stílusodról, hanem béka-fóbiádról is híres vagy…

Igen, ez egy elég rázós ügy. Gyerekkoromban ültem a Duna-parton, ettem a szendvicsemet, és képzeld egyszer csak megjelent egy rohadt nagy varangy. Aztán jött egy róka is, aki később szerencsére elkergette a békát. Hát, emiatt lettem én róka mániás, és béka-fóbiás is egyben. Azóta egész egyszerűen rettegek a békáktól és emiatt kerülöm is a lápos vidékeket, mert rosszul vagyok az ilyen helyeken. Remélem, az emberek már elüldözték az összes békát az erdőkből. Van is egy zenés darabom, amely a gyerekkori traumám történetét dolgozza fel. Az a címe, hogy „A Rókák erdejében”; ez volt egyébként a diploma koncertem. A produkcióban mindenki rókának öltözött, és közben megalakult a Peter Problem zenekar, amivel játszottunk azóta többek között a Jazzajon is. Minden előadáshoz van koncepciónk, októberben Székesfehérváron például a királyok temetése lesz soron, legutóbb pedig a saját temetésemet játszottuk el az Aurórában. Ez úgy kezdődött, hogy elsőként Plankó Gergő barátom tartott beszédet az életemről, majd Falus Péter barátommal felgyújtott egy rókát, amit aztán rögvest el is temetettek. A koncert amúgy marha jól sikerült. Ez után kizárólag különböző kultúrák temetési zenéit játszottuk; volt mexikói, észak-és dél afrikai temetési zene, és egy zsidó szertartási zene is. Ja, és feldolgoztuk Purcelltől a Queen Mary Funeral Music-ot is.

Az összes haverom azt mondogatja, hogy csoda, hogy még élek... Harminc éves korom előtt kitaláltam, hogy amikor harminc leszek, lezárok pár dolgot és akkor lesz egy rituális rókatemetés, és csak halotti zenék lesznek. Ez így is történt. Egyébként játszom egy szlovák szaxofonos, Tóth Miró temetési zenekarában is. De ezzel csak egy-egy különlegesebb alkalommal lépek fel.

Viszonylag sokat koncertezel külföldön is. Mikben különböznek ezek az alkalmak az itthoni fellépésektől?

A helyzet az, hogy ennek a zenének mindenhol kicsi közönsége van. Jó pár holland barátom van – náluk ez a zene nagyon régóta jelen van, és arányában még így is ugyanannyi embert érnek el vele, mint mi itthon.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

És ez nem frusztrál téged, mint alkotót?

Jó lenne, ha több mindenkit érdekelne ez a műfaj, de őszintén szólva, ha az ember elkezd ilyen kérdésekkel foglalkozni, akkor azzal csak árt magának. Ez nem a mi feladatunk kell, hogy legyen. El kell fogadni, hogy ez egy rétegzene, és az is fog maradni. Soha nem fogunk olyan tömegeket megmozgatni, mint mondjuk a Wellhello. És ahogyan már beszéltünk róla, ez egy rétegzene, és mint ahogyan a kortárs művészet más ágai sem érintenek meg mindenkit, el kell fogadnunk, hogy bizony ez is ennek a halmaznak a része… Egyébként is tök rossz lenne, ha mindenki ilyen zenét játszana. Ennek ellenére nekünk az a feladatunk, hogy minél több emberhez eljusson a zenénk.

Szelevényi Ákos számára a színpad szakrális tér. Te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Amellett, hogy ezt én is így látom, ez egy érdekes kérdés, de valóban: „a színpadon meg kell halni”, azaz minden este teljesen oda kell tenned magadat. De a színpadot mindig a helyén kell kezelni. Tehát amikor például a Peter Problemmel lépünk fel, akkor maszkban vagyunk és a produkciónkba sok zenei humort építünk, ami abban az esetben teljességgel helyénvaló és megengedett. Ilyenkor Pozsár Máté mexikóinak öltözik, én királynak, másvalaki papnak, stb. Az ilyen performanszokat leszámítva tényleg komolyan kell venni a színpadot, és persze egyáltalán nem fér bele hülyéskedés.

Sok helyen zenélsz te is, mégis, mit csinálsz ha éppen nem nagybőgőzöl?

Amikor befejeztem az Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, tudtam, hogy mindenképpen folytatni szeretném a tanulást. Akkor úgy gondoltam, hogy ugyan a zenei dolgokkal már eléggé képben vagyok, de azért nagyon érdekel az esztétika, hát akkor nekikezdek annak is. Így kerültem az ELTE-re, ahol improvizáció-esztétikából doktorizok. Életemben ez az első olyan felsőoktatási intézmény, ahol nem zenével foglalkozom, hanem például Francis Bacon festőről van egy kurzusom, ami teljesen lenyűgöz.

*

Ki legyen a következő?

Pozsár Máté kollégámat ajánlom figyelmedbe, aki mint mondtam, a Bartók Konziban tanít, méghozzá jazz zongorát. Mátéval együtt is zenélünk, és mellette nagyon jó barátok vagyunk. Ugyan ő is az improvizatív zenét tolja, de képben van a hagyományos dolgokkal is. Jazz elméletet is oktat, de természetesen a hangszer nagyon a kezében van. Tökéletes a tanári posztra, mert a tanítványoknak részletesen elmondja, mi a dolgok háttere, és meg is mutatja nekik. Együtt játszanak, beszélgetnek, majd elmennek kocsmázni. Így ezek az emberek szépen lassan bekerülnek a körforgásba. És szimpatikus a tanítványoknak is, hogy egy olyan tanáruk van, aki emberszámba veszik őket. Elmennek fesztiválra, lejönnek a koncertekre, dumálunk velük, és ez Máténak köszönhető. Fontos ember ő abból a szempontból, hogy egyszer felfrissüljön ez a zenei közeg. 

Interjú: Tompos Vince

Tovább

Mulató Aztékok: album- és klippremier!

szintenzenesz

Fotó: Mulató Aztékok facebook

Dupla megjelenéssel kedveskednek rajongóiknak az újlipótvárosi beatindiánok. A soundcloudon és a bandcampen is elérhető Füli Gér album – Műhelymorzsák című LP-vel vegyített mixtape-n Tink Misiék régi, fióknak írt trackjei mellett természetesen a legújabb szerzemények is helyet kapnak, sőt még a Füli Gér remixét is elkészítették.

A hanganyag mellé videoklip is készült, méghozzá a Fictive Products jóvoltából. Az aztékok boszorkányműhelyében és a környező utcákban forgatott klipben feltűnik minden, ami a srácoknak fontos: „pukkanó unicum”, a kisközért a.k.a minibár, és persze az almák is…   

A rendkívül szimpatikus rapcsapatot idén januárban látogattuk meg, az interjút itt olvashatjátok.

Tovább

„A színpad egy szakrális hely” – interjú Szelevényi Ákos szaxofonossal

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Sokáig élt Franciaországban, ahová még a szocializmus utolsó éveiben menekült. Nem szereti a hírnevet, a zenélést az egyik legszentebb dolognak tartja. Szelevényi Ákos szaxofonos pályafutása alatt sokakkal zenélt együtt, köztük a híres bordeaux-i rockzenekarral, a Noir Désir-rel is. Mostanában hol itthon, hol Pàrizs-ban van, hol pedig Magyarkanizsán töltődik fel. Én pedig a Szabadság híd kellős közepén beszélgettem vele.  

Húsz éves voltál 1986-ban, amikor elhagytad Magyarországot és Párizsba költöztél. Elég nagy váltás lehetett, de miért volt erre szükség?  

A Párizsba való "kiköltözésem" nagyon meghatározó élménye az életemnek... Finoman szólva az előző rendszer nem annyira szerette az olyan emberkéket, mint amilyen én voltam-vagyok, de azt hiszem minden rendszer végeredményben ilyen, a valós gondok ugyanazok. Húsz évesen - miközben éppen kettébe tört az életed - valóban felszabadulsz, mert az ittenihez képest egy teljesen más világba csöppensz, s ez érdekes paradoxon, ami hihetetlen energiàkat szabadìt fel. Franciaországban nagyon sok mindenkivel ismerkedtem meg, akik között voltak híresek és persze nem híresek is, de az emberi kapcsolatok minőségét mindig előtérbe helyeztem, közben állandóan dolgoztam, mert a tehetség még nem elegendő… Az eddigi tapasztalatom szerint majdhogy nem meg kellene köszönnöm az előző rendszernek ezt az egészet…

Miért kellett menned?

Nincsen konkrét, egyszeri esemény emögött, hanem egész egyszerűen az a rendszer, ami a középszerüségre, a besúgásra épült, megpróbált engem is behúzni a dologba. Én pedig nem másztam bele. Ezek után elkezdtek csesztetni, akármit is tettem. Hétköznapi dolgokra, állandó igazoltatásokra gondolj, amelyek során általában be is vittek. Mindez sokszor éjjel történt... érdekes, hogy mindennek ellenére sok helyen tudtunk fellépni, így sürüvé vàlt az éjszakai hazamenetel… vagy nem hazamenetel.

Ha jobban belegondolok, ez azért elég paradox-helyzet lehetett…

Hatalmas tűz volt bennünk... Egyik héten a Schönherczben játszottunk, ha kitiltottak, rá egy hétre pedig már egy másik koliban. Ha pedig nem én játszottam, akkor mások koncertjeire jártam. Ezeken az éjjeli „hazajárásokon ” történtek az igazoltatások. De nagyon meguntam, hogy rám szálltak… 

Szelevényi Ákos tizenöt évet élt a francia fővárosban, ahol hirtelen lett nagyon ismert és elismert, de ezt az állapotot mégsem élte meg pozitívan. „Reggel kilenctől éjfélig csörgött a telefon, egyszóval ellehetetlenült az élet. Megszületett az elsö gyerekem, és akkor úgy döntöttünk, hogy leköltözünk Marseille-be, ami először jó ötletnek tűnt, de aztán nem jött be annyira…” 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Azért az mindenképp érdekes, hogy valakinek a terhére van, hogy híres… 

Nézd, elég komoly magánélet szükségletem van, és hirtelen nagyon sok felkérés érkezett. Azelőtt is előfordult, hogy részt vettünk segélykoncerteken, de ha híres vagy, megszaporodnak az ilyen jellegű megkeresések. Igazán nem ez zavart, hanem hogy ennyire felkapott egyéniség lettem, holott nem hìresen is van mondanivalòja az embernek. A Noir Desir meghívott játszani, az énekes hosszú ideig turnézott az együttesemmel is, ez nyilván valahol a médiumoknak csemege volt, de ahogy mondtam, nem ezek a dolgok folgalkoztatnak igazán . Soha nem az volt a fontos, hogy ki mennyire híres, hanem hogy kivel mi történik. Igazából mire jó, ha híres vagy?

Ha híres vagy, több emberhez eljut a zenéd… Vagy nem ez a cél?

Az a világ, mely ezt elhiszi, az maga alatt vágja az ágat. A cél mindig az, hogy az ember azt csinálja, amit a legfontosabbnak tart. Persze hogy örvendetes, ha egyre többen érdeklődnek a munkásságod iránt, hiszen jobb, mintha senkit sem érdekelne, de nem akármilyen áron. Azért nálam kiderült, hogy nem ott tartunk, hogy senkit ne érdekelne. A bisztrókban, galériákban bebizonyosodott, hogy ennek a zenének kialakulhat - nem vájtfülű - hallgatósága. A lényeg mindig az marad, hogy megpróbáljam azt csinálni, amiben a leginkább hiszek..

Most hol laksz?

Itt is, ott is. De újabban többet vagyok Magyarországon, részben azért, mert ehhez van kedvem, másrészt mert nyugaton megtizedelődött a fellépési lehetőség, problematikussá vált az egész, a rendszer felőrölte önmagàt. Tombol a kapitalizmus, s ez nagyon veszélyes. Ez van.

Porteleki Áron ajánlott téged az előző epizódban. Mi a szakmai véleményed róla?
 
Áronnal való ismertségem a ritka értékű találkozások kategóriájába esik. A szentjánosbogár jut eszembe róla, ami több mint kincs: remény. Az ilyen emberkékröl kellene hogy szóljon a jövö. Meglàtjuk...
 
Már zenéltetek együtt … Hogyan találtatok egymásra? 
 
Áron Karácsony előnapján felhívott, hogy szeretné, hogy az aznapi Jazzaj koncertjén a vele duóban fellépő Pándi Balázs helyére beugorjak, mert Balázs megbetegedett. Köszi a betegségnek (bocs Balázs)!

Amikor Áronnal együtt zenéltünk, minden evidencia szintjén történt, és teljes szabadságot jelentett. 

Egyébként ezt az első koncertet szerencsére felvette Pap Dàvid Tamàs, és mikor visszahallgattuk, úgy döntöttünk, hogy kiadjuk. Aztán előkerült a koncertről egy amatőr videó is, ami elég jól visszaadja az Auróra hangulatát, magyarán számunkra értékes, innen a részlet.
 
Tetszenek a magyar klubok?
 
Lehet ilyenekröl beszélni? Az Auróra például igen. De a hasonló helyeket én nem kluboknak hívom, mivel Franciaországban máshogyan éltem meg ezt a klub-dolgot. Általában a  jazzklubokban való fellépést világéletemben kategorikusan visszautasítottam, az elitista, drága mivoltuk miatt többekközött. Magával a szóval van problémám. Nem jazz-t játszunk, és nem “ klub “-ba valò. Nem mondom, hogy felülmúlja a másfajta emberi-zenei kifejezésmódokat, de nyilvánvaló, hogy nem hozzá méltó helyeken szólal meg, miközben a lét legemberközelibb szférájàt érinti.  

Egy másik interjúban megemlítetted, hogy Párizsban a hasonló jellegű helyek rendre becsukják kapuikat… 
 

Soha nem akartam vájtfülű közönség előtt játszani - vagy ennek megfelelni - mindig sokkal jobban vonzottak az alternatív ötletek, mert ebben - a màsnak a lehetöségében - hiszek. De a francia állam mindenféle koholt okokból elkezdte betiltani ezeket a helyeket. A fesztiválokon amúgy sokszor az volt a probléma, hogy túl free, meg túl etno a zenénk, jött-ment “bárók “ döntik el, hogy mi hangozhat el, s ez egy nagyon nagy probléma mindenhol, ma is. Tény, ami tény, műfajilag nagyon nehéz besorolni amit kultiválunk, de mégis elszomorító, hogy a formai kérdés legyen a  domináló...

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Milyen véleményed volt Magyarországról?

Hogy a lényegről beszéljünk, nagy örömömre szolgál, hogy felnőtt egy fiatal generáció, ahol sok a rendkívüli tehetség, s tudják, hogy mit akarnak. Azt gondolom, nagyon érdemes lenne rájuk komolyan odafigyelni… Mostanában velük kezdtünk el együttműködni, készülnek lemezek. Most azon dolgozom, hogy más színtérre is elvigyük ezt a zenét, velük.
 
Hosszú ideje dolgozol együtt Nagy József koreográfussal…

Így van, több darabnak társszerzője vagyok zenészként, például a Hollónak, és a Közjátéknak, de sajnos az a helyzet, hogy nincs már vevő erre. Néhány évvel ezelőtt egy bemutató után építhettünk arra, hogy legalább ötvenszer fogunk évente játszani. Aztán az utolsó előtti darabunkra, az Ozoon-ra már egyszerűen el sem jött a szakma, a legutolsót, az Ismeretlen tájkép-et pedig csak pár helyen játszottuk, ennek vége.

Hogy látod, milyen hatással van egy alkotóművészre ez az állapot?

Sok értelme nincs annak, ha elszomorodunk. Sok minden lehet inspiráló, olyan értelemben, hogy egyszerűen csak reagálsz rá. De ez nem annyira triviális… Én például nem akartam vezetőként folytatni az Akosh S. Unit-ot, inkább a teljesen improvizatív zenében merültem el. A duókban, mert ebben a típusú felállásban nyilvánul meg az érdeklődés a másik iránt, a kicsi, a törékeny iránt. A jelenlét, és a személyes figyelem iránt. Nem akarok szembe port, hamis csillámlást eladni… Tehát árral szemben úszom, de csak így lehetek boldog.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Zenédet  általában a free-jazzel szokták azonosítani… Hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Eléggé redukàlò... kimondtunk egy szót, s megvan a skatulya... Itt van példàul magyarul ez a kifejezés, hogy kísérleti – s ezàltal kissebséginek elkönyvelt – zene. Nagyon csaló. A jó kísérletező zenész adja a legtöbbet - nem azzal, hogy kísérletez, hanem, hogy nem csak előad valamit, de vállalja, hogy kísérletet tesz a többre. Azáltal válik magasztossá a zene, hogy  van merszünk átadni magunkat egy esetleges történés kezébe, ami több, mint mi vagyunk. Az ezt kultiválò zenészek nem “komolytalanabbak“ a “komoly “ zenészeknél. Azért tesszük ezt, mert ebben jobban hiszünk, de messze nem képes mindenki erre. Tény, hogy ma már sokkal jobban előnyben részesítem az improvizatív zenét, mint annak idején. De nem teszek egyenlőségjelet a free jazz és az improvizáció között, sőt az „improvizált zene” kifejezést sem igazán szeretem használni. Én inkább a „nem előre eldöntött dolgokban” hiszek. Számomra ezek nem műfajbeli besorolások.

Azaz lesz, ami lesz jelleggel zenéltek a színpadon…

Hát, nem egészen. Inkább kő kövön nem marad jelleggel… Sokkal több ennek a tétje. Az ember hozza magával mindazt az emberi és szakmai tapasztalatot , ami személyes, de felteszi arra a tálcára, ami túlhaladja az egyén kereteit. És ilyenkor minden pillanatban a lehető legmagasabbra van téve a mérce, s ekkor a kis személyt – de talán mindenkit – túlszárnyaló, érintő “létmisztérium“ kérdés válik kizárólagosan központivá. Mi ennél fontosabbb, ki az, akit ez nem érint? Úgy gondolom, hogy a színpad egy szakrális hely. Nem "bohóckodni “ megy oda az ember - a màsok idejét lopva -, hanem az élet jelenségeinek talán a legfontosabb dolgaival próbálunk a zene által harmóniába kerülni.

Tehát egy rítusként fogod fel a színpadi jelenlétet?

Azért óvatosabban bánjunk a szavakkal, mert ez az egész nem a színpadi jelenléthez, hanem elsősorban az élethez való hozzáállással kapcsolatos. Zenével fejezzük ki azt, amit a legfontosabbnak érzünk. Lehet, hogy nehéz  szavakkal megfogalmazni… De nem is baj, mert az ember néha felismer olyan dolgokat, amiket nem mindig kell szavakkal megfogalmazni. Erők, vibrációk, ezekkel kell megpróbálni harmóniába kerülni. Az élet esetlegessége sokkal költőibb, mint hinnénk, s nagyon távol áll attól a bináris gondolkodásmódtól, amit rá akarnak húzni...
 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Ahogyan Porteleki Áronnak, úgy számodra is fontos helyszín Erdély…

Igen, de sajnos mostanában nincsen módom eljutni. Jelenleg a délvidéki Magyarkanizsa és főként a Tisza helyettesíti. A sikló, a béka, a fecske, a jégmadár, s az ottani emberek. Csodálatos dolog háton úszni a Tisza kellős közepén, miközben cikáznak a fejed felett a madarak. A természettel való kapcsolat nem csak fontos, hanem olykor megrázó is. 


*

Ki legyen a következő alanyom? 

Kicsit nehéz volt a választás, mindenesetre Ajtai Péter nagybőgősre gondoltam, aki szintén rendkívül nyitott személyiség, hihetetlenül kreatív és tele van ötletekkel. Képben van a festészettel, a filmekkel is, és amikor találkozunk, akkor általában ilyen dolgokról is beszélgetünk. Peti egyike azoknak, akik megérdemelnék, hogy jóval méltóbb helyeken lépjenek fel.  

Interjú: Tompos Vince 

Tovább

Last minute ajánlat a Grand Mexican Warlock-tól!!!!

Az idén harmadik albumát megjelentető Grand Mexican Warlock július 8-án, azaz MA este az A38 hajón adja egyetlen nyári budapesti koncertjét. 

Fotó: GMW facebook

A bulira Szabó Laciék felájánlásával 1 db belépőt, és mellé egy 1 db új GMW lemezt sorsolunk ki a helyesen tippelők között. 

Tehát a kérdés: 

Hol találta ki a zenekar a zenekarnevet?

A. tejivóban

B. cukrászdában

C. sztriptízbárban

A megfejtéseket ma 18 óráig várjuk az  1szintenzenesz@gmail.com-ra. Sok szerencsét! (:

Tovább

Megjövendölt talentum

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Beleszületett a táncházmozgalomba, játszott a Volkova Sisters-ben (is), és nagyon nehéz vele időpontot egyeztetni. Ki az? A helyes megfejtés: Porteleki Áron multifunkcionális brácsásdobos. Rendkívül sokoldalú, ennél fogva egyre elfoglaltabb, és népszerűbb zenész, aki azért természetesen tudott időt szakítani a szinténzenész blogra is.

„A közelben található Hamzsabégi úton nőttem fel, nem messze van ide az FMH (Fővárosi Művelődési Ház), ahol már gyerekkoromban is rendszeresen volt táncház. Akiket záráskor onnan kitettek, sokszor a mi lakásunkban kötöttek ki” – adja meg a beszélgetés hangulatát Áron.

Milyen emlékeket őrzöl gyerekkorodnak ebből az időszakaszából?

Igazából nem emlékszem semmi különösre, csak arra, hogy állandóan sok ember között vagyok, és hogy folyton szól az élőzene. Apám a zenélésből, anyám kézművességből igyekezett megélni szabadúszóként, így folyton dolgoztak, de jutott idő mulatni is, de a kettő sokszor összefüggött valmilyen módon. Akkoriban az egész táncház-mozgalom teljesen máshogy nézett ki, mint ma. Leginkább valamilyen hippi mozgalomhoz hasonlított, és a hatalom szemében az egész gyanús volt... Persze azért nem egy politikai movement volt… Egy rendkívül nyitott közösségre kell gondolni, ahol mindenféle ember megfordult, táncosok, zenészek, sőt teljesen más művészeti ágból származó emberek is. Ebbe a közegbe születtem bele, ezeknek a karaktereknek a gyerekeivel lógtam rengeteget.

Ebből adódóan gondolom, a zenélés is jó korán rád talált…

Egy szalagos felvétel őrzi az emlékét annak, hogy amikor megkaptam az első hegedűmet, akkor még beszélni sem tudtam igazán... Később, általános iskolás koromban jártam klasszikus tanárhoz is, de ekkor már volt élményem a dobolással is. Rubesch Gergő unokatestvéremtől nyolc-kilenc éves koromban kaptam egy dobszerkót, amit saját kezűleg készített. Ezzel gyakorlatilag pályára is tett, legalábbis ami az érdeklődésemet illeti. Gergő egyébként klasszikus bőgősnek tanult egy időben, és mindig bevont a zenélésbe a családi bulikon. Nagyon hálás vagyok neki emiatt a korai nem-népzenei kiképzésért, kb. megjósolta, hogy jó eséllyel majd egyszer dobos válik belőlem. Onnantól kezdve a hegedülés mellett kerestem az alkalmat, hogy iskolai rock bandákban, kimittudokon zenéljek, közben intenzíven gyakoroltam Led Zeppelin kazettákra. Azt hiszem, apám adott a kezembe először brácsát, de fontos, hogy nagybátyám Porteleki Zoli is játszik ezen a hangszeren. Az alapokat tőle és aputól kaptam, de intenzíven Vizeli Balázs prímástól tanultam népzenét a ráckevei művészeti iskolában, ahol később két helyi barátommal Szalamás néven meg is alapítottuk első népi zenekarunkat. Klasszikus zeneiskolát egyébként nem végeztem, és olyan is volt, hogy a dobolást egy időre abbahagytam, de ebben a korszakomban is megmaradt a népzene iránti érdeklődésem.

Egy korosztályba tartozom a Buda Folk Band-es Éri Marciékkal, Csoóri Sanyiékkal. A nem hagyományos táncházak, a folk-kocsmák indulásánál én is jelen voltam. Ez úgy működött, hogy elővettük a hangszereket a kocsmában, kávézóban és csak muzsikaltunk magunknak. Aztán ezekre a helyekre – ahol engedték –, odaszoktak az emberek, ki hallgatni, ki zenélni, ki pedig mulatni.


Ebben a közegben abból a szempontból furcsának számítottam, hogy nem csak népzenét hallgattam: nálam például a legújabb Korn lemezek, meg különféle elektronikus zenék is ugyanúgy pörögtek. Hallgattam free-jazzt is, az Archie Shepp kazettámat begyűrte a magnó, de korai Dresch koncertfelvételeim és egy kalóz CD-m is volt az Akosh S. Unittol, úgyhogy iszonyat mixtúra volt a fejemben... Megvolt a könnyűzenei érdeklődésem, sok Stones-t, Hendrixet is hallgattam, így amint lehetett, azonnal beszálltam az első rock-blues bandába, amivel már lehetett élőben nyomulni. Amikor elkezdtem dobosként koncertezni, már egyre kevesebb időm jutott a táncházakra, spontán muzsikálásokra.

Volt olyan időszakod, amikor 8-10 bandád is volt egyszerre. Hogy bírtad?

Ha belegondolok, szinte az össze formációm személyes találkozásokból alakult ki. Viszonylag kevés alkalommal történt olyan, hogy előre tudtam, kikkel szeretnék zenélni. A 12z-vel, Czitrom Ádámmal, vagy az édesapámmal közös formáció is jó példa erre, de az egyik legfrissebb ilyen élményem, ahogy a 2/3-ad észt trióm összeállt. Egy hónapot töltöttem kint egy észt hegedűs barátnőm, Karoliina Kreintaal jóvoltából, különféle népzenei táborokban brácsát tanítani. Egyszer rákérdeztem, hogy nem ülhetnék -e valahol egy kicsit a dobok mögé, mert akkor már nagyon hiányzott a hangszer. Karolina bemutatott két barátjának, akikkel olyannyira egymásra találtunk, hogy egy másfél órás próba alatt összeállt egy koncertanyag, fél év múlva lemez lett, majd pedig turné... Nagyon sokféle zene érdekel. Nagy bizalmam van más emberek felé is, és ha úgy látom, hogy az adott dologból lesz valami, akkor teljes mellszélességgel támogatom az ügyet, egészen addig, ameddig tart. Még akkor is, ha akár egy év múlva sincsen semmi anyagi vonzata. Emiatt lehet az, hogy sok helyre hívtak és hívnak zenélni. Hosszú távon persze ez egy fenntarthatatlan állapot, meg úgy sem tudsz egy nap kettőnél több koncertet lenyomni, persze most is sokszor megesik, hogy akár ennél többször is fellépek. Azokat a pillanatokat keresem, amikor a legjobb szándékom szerinti önazonos dolgokat csinálhatok. Csak hát ezt nehéz behatárolni, mert ugye a dolog működhet többféle stílusban is...

Arra nem is gondoltál, hogy mi lenne, ha csak egyetlen zenekarod lenne?

Kezdetben azzal is megpróbálkoztam, hogy antropológus leszek – öt évet jártam egyetemre. Akkor az volt a tervem, hogy megtartom a népzenét, és a dorotát, ami három ember nagyon erős találkozása volt – határtalannak tűnt, amit csináltunk. Számomra akkor elegendő lett volna ez a két vonal. Aztán nem ez történt, mert könnyebb volt a zenét választanom… Amibe hívtak, oda mentem, de közben tudatosítottam is magamban, hogy a dorota a legfontosabb projekt. Ma a dorota, mint zenekar pihenő vágányon van de, létezik, hiszen egy nagyon fontos és élő felület, ami életben tartja a trió szellemiségét. 

A dorotával mélyre menős, improvizációs köröket csináltam, közben apuval mentem a Fonóba népzenét brácsázni. Nálam az egyik zenekar segíti a másikat, egészíti ki és nyugtatja le. Nem egy bandámba vagyok belebolondulva, hanem több összetevős a dolog. Sokat vitatom magamban, hogy jó –e ez az út, de amikor már több éve így nyomod, nem kérdőjelezed meg a dolgokat, hogy most akkor oké –e így vagy sem… Persze bizonyos dolgokat nem tudnék csinálni.

Miért, mire mondanál nemet?

A tradicionális értelembe vett pop felé nem esne jól elköteleződni. Amikor azt érzem, hogy a zenénél előrébb van az arculat, és az a fő kérdés, hogy a zene milyen piacot fog majd lefoglalni, azt nem szeretem. Amikor tehát nem a zenén van a hangsúly, hanem a piaci rés keresésén, az már nem az én világom. Ebbe nem is vagyok való.

Nem túlzás azt mondani, hogy jellemző rád a zenében való kísérletezés… Miért nem tudsz „lenyugodni” itt sem?  

Ez nem is igazán erről szól… Zenélés közben nem azért váltok annyit, mert a hangokkal és helyzetekkel van „problémám”, hanem azt érzem, mindig lehet máshogy is csinálni. Izgalmas kihasználnom a zenei lehetőségeket. Amiket már ismerek, akkor azokat hagyom, persze ez helyzeti attitűd kérdése is lehet… Mert olyan is van, amikor minden úgy jó, ahogy van. De hogy hogyan jutok el oda, az már kísérletezés. Szeretem a meglepő helyzeteket, és mivel nagyon sok zenét hallgattam, meg a népzene miatt számos nem szokványos hangzással is találkoztam, számomra ez vált izgalmassá.  Az is igaz, hogy ha sok ilyennel foglalkozol, akkor meg már vágyódsz a szokványosra.

Jelenleg hány formációban zenélsz?

Ami aktív, az megint csak hét-nyolc formáció. Ezek hullámzóan intenzívek, vállaltan kevesebbet is lépek fel velük. Nem hajtom őket, mint korábban, inkább keressük a megfelelő együttállásokat… Amivel sokat dolgoztam mostanában, az két duett egy-egy táncossal; a Big Blonde & John Danyi Viktóriával és a Co-Exit Juhász Adéllal. Emellett fut négy nagyobb produkció is; a Hinoki, a Nyúzzatok meg, a Visszaröpülés es egy premier-friss, a Glory Whole a 12z-vel kozosen. Ezekkel turnézok a legtöbbet; a Hinokit augusztusban Kínában adjuk elő, a Nyúzzatok meg nemrég New Yorkban járt. Néhány formáció mindig a háttérbe szorul emiatt a ritmika miatt, így le kellett adnom párat.

Hogyan jött a képbe a táncos produkciókban való részvétel?

Mindig a közelben volt. Kiskoromban a Honvéd táncegyüttes próbáin ültem sokat, apám ott zenélt egy időben. Később én is kísértem táncegyütteseket, aztán amikor a népzenei formációk mellett elkezdtem komolyabban elmélyülni a mindenféle határműfajokban és a kísérleti jazz-ben, automatikusan kapcsolódtak kisebb-nagyobb felkérések a különböző kortárs tánc műfajok felöl. Az első igazi nagyobb munkám a Nyúzzatok meg című darab részeként valósult meg. Ott egyszerre történt meg a kollektív improvizálás táncosokkal, illetve zenésztársammal Czitrom Ádámmal egy folyamatos komponálási munka a zenével, hogy hogyan kapcsolódjon a darabhoz. Fontos, hogy itt voltak konkrét kérések is a táncosok felől, illetve hogy ezek nem csak zenére vonatkoztak. Az ötleteinket nagyon befogadóan kezelték. Azt hiszem, még mindig van benne egy fényváltás, amit én javasoltam… Később főleg ennek a darabnak a sikere és a közeg miatt, jött a többi felkérés. Mindezeknek azért jó táptalaja volt nálam, hogy kiskoromban sokat találkozhattam Kovács-Gerzson Péterrel, vagy Horváth Csaba koreográfussal. Illetve az egyik legnagyobb korai hatás egy Salamon Eszter-darab, a Driftworks volt, de mellette lenyűgöztek Nagy József munkái, leginkább a Felvonásköz (Entracte) című, ahol Szelevényi Ákosék zenéje elképesztő energiát képviselt élőben a színpadon, de úgy, hogy az nem ütötte ki a mozgáson lévő fókuszt.

Van különbség színházi színpadon és koncertszínpadon való előadói jelenlét között? Mit ad az egyik, mit a másik?

Persze, van különbség. Valahol a színházi tér – persze az adott előadástól is függ –, egy védett tér. És egyben sokszor nagyobb kihívások elé is állít, mint a koncert. De mindez tényleg sok minden függvénye. Azért összességében azt érzem, hogy a színházi színpadon elsősorban a produkciót képviseled, és a produkció határai elég fixek vizuálisan és hangban egyaránt. Egy koncert nekem egy picit szabadabb, persze az is igaz, hogy nagyon kevés nagy zenei produkcióban volt részem, ahol kosztüm meg kitalált imidzs lett volna... Az a zenei közeg ahol főleg mozgom, nagyon hirtelen képes alakot váltani koncert közben. Mindezzel együtt mégis közelebb áll nekem egy jó értelembe vett mélyebb színházi jelenléthez, mint egy kitalált zenei produkció ál-színháziassága. Úgy értem, van egy befele fókusz, ahogy keresed zenélés közben a legtermészetesebb jelenléted, amiben megoszthatsz dolgokat a jelenlévőkkel. Ennek a meghittsége néha olyan, mintha egy „fél-szeánsz színház valamiben” ülnél.

Mióta zenélsz édesapáddal?

Apuval tizenöt éves korom óta rendszeresen gyakorlok együtt. A kezdetek kezdetén Muzsikás koncertek után, amikor már nem akarták húzni a többiek, beszálltam mellé próbálkozni az FMH-ban. Aztán szép lassan rájöttünk, hogy nekünk ez tökre megy, és azóta rendszeresen gyakorlunk, sőt közösen is fel szoktunk lépni.

Hogy látod, táncházmozgalom mára elérte a kezdeti célját? Célja volt egyáltalán, hogy például tévés vetélkedőn mérjék össze tudásukat a táncosok, énekesek?

Ahogy én láttam, annak idején apumék és a többi népzenész valami nagyon erős dologgal kerültek érintkezésbe azzal, hogy Erdélyben megismerkedtek az ottani zenészekkel. Ezt az élményt próbálták meg minél jobban átadni itthon, miközben szabadok akartak lenni úgy, hogy egyáltalán nem érezték a hatalom szeretetét… Lehet, hogy voltak, akik nagyokat álmodtak, de érzésem szerint a „népszerűsítés” akkor vált sokak számára céllá, amikor kinyíltak a lehetőségek. Teljesen természetes, hogy egy szubkultúra igyekszik minél több fórumon szélesedni. Számomra az a kérdés, hogy ami jelenleg van, az önazonos –e.  Nyilván a Páva nem arról szól, mint egy buli gyerekkoromban az FMH-ban. Mégis furcsa a tévében találkozni ezzel az egésszel. Amit én tapasztaltam Erdélyben és másutt, mint előadói attitűd, az teljesen eltér a vetélkedéstől. De tény az is, hogy a műsor talán közelebb vitte az embereket a magyar folklór izgalmas részeihez, bár nekem tényleg kérdéses mennyire lehet ezt ilyen formában prezentálni. Valahogy ez a városi lét kicsavarta ezt az egészet önmagából, nem tiszta már mi mit jelent a hagyományban. Közben persze szép, hogy az egykor konzervált műfaj ekkora utat tudott bejárni, és ma már a világon szinte mindenki ismeri.

Te is táncolsz egyébként?

Nem, de valamennyi azért rám ragadt. Persze mindig terveztem, hogy tök jó lenne rendesen megtanulni…

Mit jelent számodra a közönség, hogy látod, mi a szerepe egy-egy koncerten?

Ez nagyban függ attól, hogy néz ki a tér, ahol a koncert van, illetve attól is, hogy milyen emberek vannak jelen, és hogy éppen milyen zenét játszom. A zenélésnek aktív részese a közönség is, ettől függetlenül van olyan színpadi állapot, amikor teljesen mindegy, hogy ott vannak –e az emberek vagy sem. Egyébként odafigyelek rájuk 200%-osan, viszont inkább mint energiaáramlásra. Nagyon fontos a közönség befogadó készsége, figyelme, mert jó, ha a zenész társként tekint a közönségére. Mindig is törekedtem elkerülni, hogy számomra egy koncert csupán arról szóljon, hogy a nézők szimplán támogató löketet adjanak a színpad felé. Mert ilyenkor az előadó csupán megfürdik a rivaldafényben, aztán lemegy a színpadról. Vannak ilyen zenekarok, akik ebből táplálkoznak minden egyes koncertjükön. Egyébként csomószor nem érzem magam jól a színpadon, néha egy szenvedés az egész, persze sok esetben magának a zenének a sajátossága, hogy egy ilyen küzdésből áll össze, ilyenek például az impróhelyzetek. De ha azt érzem, hogy a közönség velem van ebben a küzdésben, akkor ez egy tök jó egál helyzet. Ezt főleg a Jazzajokon tapasztalom sokszor, ahol az egész közönség mint egy nagy közösség együtt éli át az élményt. Ráadásul ilyenkor az ő értelmezésüktől is függ, hogy mi áll össze a zenéből, és hogy rá tudnak –e kapcsolódni vagy sem.

Az örök kérdés: meg lehet élni a zenélésből?

Úgy meg lehet élni, ha van tíz-tizenkét bandád... De amúgy külföldön is azt láttam, hogy az egyik nagy dobos példaképemnek is fuvarozócége van, holott tízezrek előtt játszik.  A kultúratámogatás szűkítése globális probléma, de úgy érzem, hogy ahelyett hogy csökkenne a lelkesedés, virágzásnak indult számos zenei színtér. Ritka szerencsésnek tartom magam, hogy zenélhetek, és hogy abból még kereshetek is, nem is szeretném felborítani ezt az egészet, csak egy kicsit összébb húzni magamat. Most számoltam össze, tavaly összesen 150 koncertem volt, de mégsem tudtam venni magamnak egy új számítógépet. Azt érzem, hogy ezt lehet csinálni hatvan évig is, de azt a szellemiséget, amit képviselni szeretnék, lehet, hogy jobban tudom közvetíteni úgy, ha jobban megválogatom mibe fektetem be az energiámat.

Visszatérve még a hangszerekre, miért pont a dob vált a kedvenccé?

A dob is és a brácsa is kísérő hangszer, mindkettő a lüktetésért, a ritmusokért felel. A brácsáról a dobra inkább a kifejezés szélesebb lehetőségei vittek át. Marha izgalmassá vált, amit a dobból ki lehet hozni. A háromhúros brácsából is képes vagyok őrült dolgokat elővarázsolni, de csak akkor, ha jócskán letérek az autentikáról, viszont a népzenét mindennél őrültebbnek érzem néha, szóval ez egy nehéz kérdés. A brácsát free zenében inkább csak hangzás telítésre, effektezésre használom, abból a zenei környezetből pont jól lóg ki a három húros. A dob akkor vált számomra igazán érdekessé, amikor megtapasztaltam, hogy nem csak hagyományos módon lehet megszólaltatni. Elég, ha mondjuk rongyokkal, bőrökkel manuálisan effekteled a hangzást.  Vagy ha például játékmódot váltasz…

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Talán személyes attitűdből is fakadhat, hogy nem álltam ki soha egy zenekar élére sem prímásként, sem gitárosként, se énekesként. Nincs meg bennem ez a hajlam, inkább középhátvédként támogatom a folyamatot és ott rakok bele olyat, ami ha elöl is érződik, az tök jó. Most, harmincegy évesen érzem, hogy valószínűleg emiatt választottam ezt a szerepet. 

De azért a brácsa is megmaradt?

Abszolút, hiszen heti szinten előkerül és ahogyan mondtam, édesapámmal is játszom. Régen amúgy úgy gyakoroltam, hogy szólt a gyűjtés, én meg odahangoltam és együtt húztam képzeletben a bandával. De a dobbal is így volt. Egy csomó mindent meg lehetett így tanulni.

Te magad is jártál Erdélyben, ahol talán megtapasztalhattad, milyen élmény autentikus forrásból népzenét tanulni….

Olyan figyelmük van, ami számomra is nagyon fontos. Meg azok a helyi formák… A maguk szintjén  teljesen „Rolling Stones-figurák”. Leginkább a folyamatos figyelmet emelném ki azok közül, amiket megtanultam tőlük. Még egy hat órás folyamatban sem állnak le, csak kétszer tíz percre cigizni; akármilyen fáradtak, egy pillanatra sem engedik el a tempót, a váltásokat. És ha négy-öt emberből valaki egyvalaki kiesik, már rögtön megy a vegzálás.

Mikor voltál kint először?                               

Először tizenhárom évesen, aztán három évvel később, majd sokáig nem jutottam ki. Amikor később, a korombeliek elkezdtek sokat kijárni, abban már nem vettem részt. Akkor inkább többet muzsikáltam, mert már mentek a zenekarosdik. Később tánctáborokban is voltam Erdélyben, ahol zenészek is voltak, igyekeztem a közelükben lenni.

Reggel kilenctől másnap hajnalig nyomtuk. Nagyon elkapott ez a fajta az intenzív tanulás és tapasztalás. Az első gyűjtéskor – még kiskoromban –, diktafonnal álltam apu mellett, majd jó pár évvel később egy erdélyi cigánysoron azzal szólított meg valaki, hogy: „na mi van, brácsázol még?”. Csak mert emlékezett, hogy érdekel a hangszer...

Mostanában pont apuval tervezgetjük, hogy ki kéne mennünk ismét. Persze ma már minden átalakult, és nem is a vadromantikáért mennénk, hanem amiatt, hogy ezt a szellemet egy kicsit „átjárassuk” magunkon. Ha csak csendben ülünk azokon a vidékeken, már az is jó…

* ­­­

Téged ért a megtiszteltetés, hogy eldöntsd, ki legyen a következő áldozatom?

Szelevényi Ákos szaxofonost mondanám, aki egészen fiatalon ment ki Franciaországba élni és zenélni, és nemrég hazaköltözött Magyarországra. Nekem ő egy világhírű művész, aki kint mozgalmat alapított a zenéjével, de amúgy sokat dolgozott például a Noir Desíre-rel is. Példakép, ikon, bár sosem szerettem igazán ezeket a szavakat. Ákost nyugodt szívvel jellemzem így.

Interjú: Tompos Vince 

Tovább

Megjelent a Carla Under Water bemutatkozó EP-je 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Időkapuba léphet az, aki belehallgat Tulipán Máté nálunk debütáló bemutatkozó EP-jébe. Az egészen egyedi világú friss Carla Under Water korong galaxisokon túlra repítheti a befogadót. Interjú.

Lemezed létrejöttét egy hosszabb munkafolyamat előzte meg. Elmesélnéd hogyan indult el az egész?

Pár év hálószobai zenekészítés után találkoztam a 12z-ből ismerős Kristóf Marcival és Szabó Bálinttal, akik akkoriban minden szerdán meghívtak valakit magukhoz zenélni. Ezekből a találkozásokból 12ZSessionz néven csináltak is egy válogatást. Az első találkozás után egy héttel pár kaviccsal és néhány száraz falevéllel náluk találtam magam, azokat használtam  a zenéléshez. Hangszerem akkor még nem volt, de nem számított mivel érkeztem, egyből egymásra tudtunk hangolódni és nagyon jól éreztük magunkat együtt, és sok erőt adott a későbbiekhez ez a bizalom. Utána fél évig rendszeresen jártam ezekre az együttlétekre, és ezzel párhuzamosan a saját zenéimmel is nagyobb figyelemmel tudtam foglalkozni. Aztán felmerült hogy fellépjek a negyedik UH Demo-n,és amennyire féltem tőle, olyan nagy figyelmet és nyitottságot kaptam a közönségtől. Az erre a koncertre készített zenékből lassan kialakult a kezdeti zenei világom, amiben egyre inkább elkezdtem otthon érezni magam, és ami azóta folyamatosan formálódik, alakul. Azóta sok lehetőséget kaptam hogy felléphessek és rengeteg jó embert ismertem meg. A most megjelent EP egy rövid beszámoló az elmúlt két évemből.

Leginkább egy skandináv film zenéjéhez tudnám hasonlítani a zenédet. Hogyan készülnek a számaid, milyen hangszerekkel dolgozol?

Szaxofont, gitárt, a hangomat és hangmintákat használok, vagy a természetben, utcán felvett hangokkal dolgozom. Ezeket addig-addig gyúrogatom, amíg ki nem alakul egy olyan hangulat,  amilyet igazán szeretnék. Elég intuitív módon keresgélek;nincs zenei előképzettségem, de igyekszem mindig megtalálni azt az eszközt amivel minél egyszerűbben, leginkább át tudom adni azt a világot ami bennem munkálkodik. Közben igyekszem technikailag is fejlődni és bővíteni a lehetőségeket.

Mik inspirálják még a zenédet?

Egész életemben végigkísért valamiféle szomorúság és egyben csodálom az életet, örülök, hogy itt lehetek. Valahogy ennek a két érzésnek a találkozásából születő pillanatok inspirálják leginkább a zenémet.

De a szólóprojekteden kívül azért más formációkban is zenélsz…

Van egy zenekarunk a KENU, amiben Tornyos Ákos (Der Tanz) dobol, Kiss Raymond (Bulk, King Pepper, Brain Fatigue) játszik gitáron, én pedig szaxofonon.  Elég nyers, lényegretörő és hangos zene. Egészen máshonnan jön, mint amit egyedül csinálok, úgyhogy nagyon szeretek velük játszani… Jelenleg mindhárman más városban élünk, kevesebbet találkozunk, ezért az első lemez még várat magára.

Emellett Mikolai Martinnal (S Olbricht) van egy duónk SOCUW néven. Martinnal huszonkét éve ismerjük egymást és van egy erős, közös hangulatunk, ez a zene ebből táplálkozik. 2013-ban jelent meg egy split kazettánk Alpárral, a német Sicsic Tapes kiadónál.  Élőben idén áprilisban léptünk fel először egy Küss Mich eseményen. Hamarosan elkészül a második anyagunk együtt.

…és Bárány Dani barátommal szoktunk lejárni egy villamos alagútjába, két tenor szaxofonnal –  gyönyörű ott a visszhang. Amikor elment az utolsó villamos, bemegyünk és hajnalig kis sem jövünk. Tunnel Katz néven osztjuk meg az ott készült felvételeket.

Tervben van még egy Szurcsik Erikával (Unknown Child) közös lemez is. Erikával újra és újra kiderül hogy van egy nagyon hasonló szeletünk, régóta szeretnénk ebből a hasonlóságból megszülni valamit. Már nagyon várom…

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

*

Ki legyen a következő alany és miért pont ő legyen?

Porteleki Áronra gondoltam. Nagyon jók az adóvevői és kreatív zenész, szeretem, amit csinál. Rengeteg formációban zenél, és kíváncsi vagyok, éppen, mi jár a fejében.

Interjú: Tompos Vince 

Kövessetek minket Facebook oldalunkon is!  

Tovább

Őszinte zenész – Kiültünk a fűbe Kovács Gáborral

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Egerben diplomázott rajz-vizuális kommunikáció szakon, sőt rajztanári végzettsége is van. De nem lesz tanár – legalábbis most ezt mondja magáról Kovács Gábor, aki nagyon úgy fest (sic!), hogy egy darabig még biztos, hogy marad a vasak, a potméterek és a szekvenszerek közelében. A derTanz, a Céh és az Új Bála zenészével a Városliget zöldjébe vonultunk ki beszélgetni, miközben a körülöttünk lévő állatok viselkedése is igazolta a nagy csodát, méghozzá hogy évszakváltáshoz érkeztünk.


Már a megkeresésünk előtt, az előző interjúnkból értesültél arról, hogy te leszel a következő emberünk. Mit szóltál hozzá?

Igen, és sejtettem, hogy nem egy másik Kovács Gábor lesz a szaknévsorból. Meglepődtem első körben, de aztán nyugtáztam a dolgot. A személyiségemnek van egy nárcisztikusabb, extrovertáltabb oldala, ezért is én vagyok az énekes a zenekaromban. Szeretek koncertezni és emberekkel kapcsolatba kerülni. Főleg, hogy ezek a zenén keresztül történnek.

Esetedben három különböző zenekarról beszélünk, de mégis vannak áthallások közöttük. Amikor elkezdtem hallgatni a zenéidet, a sámánisztikus volt az első jelző, ami beugrott. Van egyfajta elemi erő az összes formációdban…

Lehet benne valami… Maga a ritmus, a bpm szám olyan, hogy erre egyből reagál az ember szervezete. Engem a tánczenében is ez érdekel – maga a  derTanz név is azért szerencsés választás, mert egy nagyon nyers, patetikus német szó. Viszont a jelentése visszavezethető egy rituális viselkedési formára, egy ősi dologra, egy összetett közösségi aktusra. Minél erősebb valaminek a fizikális jellege, nekem annál inkább bejön. Az általam játszott zenéknél (is) roppant fontos, hogy minél jobban a hatása alá kerüljenek az emberek. És hogy ha e köré a fizikalitás köré építünk olyan hangulatokat, amik még inkább cizellálttá teszik a hangzást, akkor valóban létrejöhet ez a sámánisztikus, rituális atmoszféra.

Számomra fontos, hogy legyen egyfajta transzcendens jellege a zenének, lényeges, hogy egy másfajta tudatállapothoz kötődjön, akkor is amikor csinálod, és akkor is, amikor hallgatod. Tehát ha lehet, ne háttérzeneként működjön egy Sex on the beach koktél elfogyasztása közben.

Transzcendencia. Mit akarsz ezzel elérni?

Ha meg tudsz úgy alkotni valamit, hogy közben magában a folyamatban el is tudsz veszni, akkor az alkotás élménye esszenciálisan megmarad. Ez az a másfajta tudatállapot, ahova elrepít a zene, amit lehet ihletettségnek is nevezni, vagy lehet kötni egy felsőbb valakihez, de én egyszerűen csak energiának szoktam nevezni. Hajas Tibor performernek volt egy ilyen mondata, hogy keresni kell azokat a lehetőségeket, amikor az ember hellyé válhat. Annak az állapotnak az elérésére gondolt, amikor át tudsz alakulni olyan médiummá, hogy megfoszd magadtól az egot, és ezáltal kiüresíts önmagadat. Ilyenkor tulajdonképpen rajtad keresztül áramlanak a dolgok. Hajas akcióművész volt, de amit én csinálok, az is egy performansz, és ebben az esetben ugyanúgy vásárra viszi az ember a bőrét.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás

Egyébként főiskola végén kezdtem el szövegeket írogatni egy haveromnak, akivel később összehoztunk egy zenekart, nálam azzal kezdődött el a zenélés. Körülbelül 2010-ben kezdtem el saját zenéket írni. Vettem egy laptopot, és úgy gondoltam, akkor már rögtön fel is rakok rá egy able tone-t és megnézem, létre tudok –e hozni bármiféle értékelhető dolgot. Aztán ahogy egyre inkább belemásztam a dolgokba, megszülettek a konkrét elképzeléseim is. Elhivatottabb lettem és ekkor jött a derTanz, amit talán a legtöbben ismernek velem kapcsolatban.

derTanz
 

Gábor 2011-ben alapította meg a szavai szerint a lényegre, azaz a dobra, basszusra, és énekre szorítkozó felállást.

Azok a producerek, akikkel eddig interjúztam kétféle módon dolgoznak. Van, aki belemélyed a youtube-os tutoliárok világába, és ezekből tanulja meg az alapokat, a másik véglet pedig, hogy autodidakta módon sajátítja el a tudást. Nálad hogyan történt ez?

Egy-két kivételtől eltekintve magamtól jöttem rá a dolgokra. Két évvel ezelőtt váltottam vasakra. Egyfelől engem zavart a szoftveres jelenlét, és fárasztott is, másfelől pedig én nem vagyok képes arra, hogy órákon keresztül youtube tutoliárokat nézegessek. Számomra létszükséglet a fizikalitás, az hogy gombokat nyomogassak, meg hogy szekvenszereket programozgassak és potikat csavargassak. Mert a hangszerek karakteres tárgyak, amikhez sokkal jobban tud kötődni az ember, jobban, mint egy virtuális felülethez – legalábbis nálam ez így van.

Ezek szerint addig-addig csavargatod a potikat, amíg meg nem születik a mű?

Gyakorlatilag igen. Valaki úgy áll hozzá, hogy ha mondjuk egy acid-technot szeretne készíteni, akkor megveszi a hozzá szükséges alaphangszereket – már ha megtudja és egy konkrét zsáneren belül gondolkozik. Viszont én jobban szeretem, ha egy hangszer minél sokoldalúbb, és minél jobban programozható, modulálható, minél sajátosabb. A zenémben fontos, hogy minél szuggesztívebb hangulatot hozzak létre.

Megmondom úgy ahogy van, a koncentrációt nem segítette elő, amikor egyszer munka  közben elkezdtem hallgatni a zenédet…

Úgy vagyok vele, hogy a zenében igenis kell a vadság, a kegyetlenség, a közvetlenség, fontos, hogy ne legyen nagyon langyos. Nem szeretem a szépelgő, „finoman körüljárós” ügyeket.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Lehet, hogy nem mondok újat, de ez érződik is a zenéden. :))

Nézd, erre azt mondom, hogyha elmegyek egy koncertre, szeretem, ha letaglóz az egész.

Csak semmi körítés, te is rögtön a lényegre térsz…

Igen, ez az, ami számomra szimpatikus, hogy minél sallangmentesebben legyen valami megfogalmazva. Vonz a tökéletlenség és az ebből fakadó feszültség, az nekem mindig sokkal izgalmasabb ha a zenéből hiányzik valami alapvető elem.

A zenéd a szó nemes értelmében primitív.

Semmi bajom a primitivitással, még magával a szóval sem, mivel nem is tanultam zenét. Másrészt nálam ez mindig 100 %-osan az érzelmekről, az intuíciókról szól. Mondhatnám persze, hogy a dekonstruálom a tánczenét, már a mi az Új Bálát illeti, meg lehetne akadémikus nyelvezettel közelíteni a dologhoz, de valójában egyáltalán nincs ilyesmi a fejemben. Szóval a lénye, hogy próbálok minél zsigeribb dolgokat létrehozni. Egyszer vendégként felléptem egy ismerős zenekar koncertjén, és a végén visszatapsoltak bennünket. Mondták a többiek, hogy na, akkor most a-mollban improvizáljunk! Én meg csak annyit mondtam, hogy mi van? Hogy miben? Mert én csak olyanokban tudok gondolkodni, hogy: halk, hangos, csendes, zajos. De hogy most hangnemekről beszéljünk…

És hogyan jöttél ki a szituból?

Már nem emlékszem pontosan, de valószínűleg motyogtam valami spoken word szerű szöveget; egy félkész dalszöveget próbáltam ráilleszteni a többiek dallamára. Nekem nincsenek zenei ötleteim, zenei gondolkodásmódom sincs. Csak annyi, hogy érzésekkel machinálok és ugrálok a különböző médiumok között. Ha valami nagyon zajos vagy nehezen fogyasztható, az nem azért van, mert én kísérleti zenét akarok csinálni, mert az már eleve feltételez egy tudományos, ismeretelméleti megközelítést, ami bennem abszolút nincs meg. Én emocionális szinten közelítek a dolgokhoz.

Annak idején ének-zene órán tanultunk a bruitizmusról, azaz a zajzenéről. Erről az oldalról vannak esetleg előképeid?

Már csupán a zenei ízlésünk hozza magával azt, hogy jobban vonzanak az atonális, disszonáns dolgok, és a minél egyszerűbb, nyersebb zenei hozzáállás. Meg persze ez nem is annyira tudatos: egyik zenekarommal sem azzal a tervvel megyünk le próbálni, hogy na most csinálunk egy olyan zajos zenét, amit még senki nem hallott. Szó sincs tehát arról, hogy szándékosan olyan zenét hozunk létre, amit ne lehessen meghallgatni (nevet…). Nagyon szeretjük mi ezt hallgatni, meg a számírás közben rendkívül jó kedvűek vagyunk, nem egy ilyen sötét, köldökbámulós hangulatban, egy lefüggönyözött szobában, pentagrammok fölött írjuk ezeket a zenéket. Csupán ezeket szeretjük hallgatni is, és ezek rímelnek egy általános lelkiállapotra is. Így tudom a legegyszerűbben megfogalmazni.  

Új Bála


Már megy egy ideje, de most került előtérbe, mivel a napokban jelent meg az új lemezünk kazettán, a Baba Vanga nevű prágai kiadónál, amely nyitottabb a Közép-kelet európai országok zenei megnyilvánulásaira. Az én kazettámból hetven darab készült – meséli Gábor.

Csak félve merem kérdezni, de nem kevés ez a hetven darab?

Nem. Ennek pontosan ez a bája, hogy így limitált példányszámban lehet csak hozzájutni.

Számodra nem is cél a szélesebb réteghez való eljutás?

Nem szeretnék kompromisszumokat kötni a zenémmel. Ha hetven emberhez jut el, akkor hetven emberhez jut el.

Körülbelül egy éve álltam először színpadon. Azelőtt ez nem is volt opció, és nem is voltak hozzá megfelelő eszközeim, meg nem is nagyon érdekelt a dolog.  Aztán volt egy-két pozitív koncertélmény, aminek kapcsán kedvet kaptam a fellépéshez.

Tavaly elhatároztam, hogy olyan szituációk elé fogom állítani magamat, amik kizökkentenek a komfortzónámból. bármilyen furcsán hangzik is, de ezzel az volt a célom, hogy minél kényelmetlenebbül érezzem magamat. Úgy irányítottam az életemet, hogy olyan konfliktushelyzetekbe kerüljek, amiket meg kell, hogy oldjak. Az élő fellépés egy olyan sarkalatos pont volt, amitől irtóztam és nem még a közelébe sem akartam menni a dolognak. De aztán úgy voltam vele, hogy essünk túl rajta, nézzük meg, mi sül ki ebből. Van az Ultrahang Fesztiválnak egy showcase rendezvénye, az UH demo, ahova főként olyan produkciók jelentkeznek, akik még nem voltak színpadon. Így jelentkeztem én is ide, és azt kell, hogy mondjam, hogy a körülményekhez képest jól ment, hiszen jól éreztem magam abban a helyzetben. Onnantól kezdve elég szépen bepörgött ez a dolog a tavalyi év második felében.
 

                                                                        Céh
  
                

Tavaly nyáron jelent meg első lemezünk, ami a Youth Is Impossible címet viseli. Ezt a bandát ketten csináljuk Kiss Raymonddal, aki egy nagyon tehetséges gitáros, és akinek igen egyedi látásmódja van hangszerével kapcsolatban. Mondhatni nem túl általános a többi gitároshoz képest. Eredetileg egy metál zenekart akartunk csinálni dobgéppel, de aztán elég szépen fejre állt ez a koncepció.  Egy éve közösen létrehoztunk egy blogot, egy kollektívát, ami egyrészt kiadóként is üzemel, másrészt fanzineket is készítünk. Ezen kívül képregényeket is rajzolunk. Voltaképpen ez egy kis gyűjtőhelye mindannak, ami érdekel. Nálam amúgy a képalkotás sokkal korábbra datálódik, mint a zenélés. Alapvetően festő vagyok, de mára ez is megváltozott… Ma már lassanként kezdek úgy tekinteni az egész kis életemre, mintha egyfajta archívumot hoznék létre. Magam köré gyűjtöm a különféle médiumokon keresztül megfogalmazott kijelentéseimet és ezekből kialakulgat egy ilyen magánmitológia… Amikor az ember a saját környezetét vizsgálgatja, onnan gyűjt motívumokat, és sok mindenen keresztül kifejezésre juttatja az élményeit, érzéseit.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Ebben az értelemben akkor hasonlítasz Erikára, aki képekből indul ki még a zeneírás közben is…

Hát én is folyamatosan multitaskingolok... Vagy szöveget írok, vagy ha az megakad, akkor rajzolok, esetleg festek valamit. Ha az nem megy, akkor átülök a szintetizátorhoz és ott csinálok valamit. Mindig így megy az nálam, folyamatosan körbe-körbe.

Pont azért, mert ennyi dolgot csinálok egyszerre, nálam sosincs üresjárat, amit persze nagyon élvezek. Ezt onnan is tudom, hogy amikor nem ezt csinálom, akkor igazán rosszul tudom érezni magamat.

Miért, mit csinálsz akkor, amikor nem ezt csinálod?

Hát, dolgozom.

És mit?

Egy szexshopban vagyok eladó.

És abban mi a rossz?

Elsősorban az, hogy korlátozza a szabadidőmet, amit azzal tölthetnék, hogy zenéljek, vagy írjak, vagy fessek, vagy bármi mást alkossak. Minden, ami korlátozza ezeket a tevékenységeket, valahol frusztrál, és ezáltal csapdában is érzem magam. Meg hát a munkát pénzért csinálja az ember, nem azért, mert szereti. Ez nem egy hivatás.

Elég sok munkahely ilyen…

Igen, viszont onnantól kezdve, hogy ezt kell csinálni, már van egyfajta megalázó jellege a dolognak.

De azért gondolom, ha a dalszövegekhez nem is nyersz inspirációt, gondolkodni biztos van időd…

Persze! De egyébként mindig próbáltam úgy szervezni az életemet, hogy minél kevésbé gátoljam azokat az alkotói folyamatokat, amikben érintett vagyok. Erre igazán lehetőséget ad ez a munkahely. Persze nem olyan, mintha zsömléket árulnék egy boltocskában, ahol egymásnak adják a kilincset a vásárlók.

Mióta dolgozol ott?

Öt éve. Általában azt szokták hinni az emberek, hogy ez egy nagyon extra hely… És azt, hogy amikor valaki belép, akkor egy talpig bőrruhás úriember szpenkingeli majd legalább addig, míg el nem bőgi magát és csak utána engedik majd ki a napfényre. Holott, az ilyen helyeken 18-88 éves korig a társadalom minden szegletéből érkeznek emberek. Ahogy szoktam mondani, olyan ez, mint egy játékbolt, csak ez felnőtteknek van.

Miről szólnak a szövegeid?

A szövegek általában három-négy soros impressziószerű jegyzetekből állnak össze. Általában először nagyon hosszú szövegeket írok, aztán elkezdem redukálni őket és a végére kicsit asszociatív, kicsit szürreális egyveleget kapok.

Az a lényeg, hogy miközben előadok, ugyanazt a hangulatot érezzem, ami akkor vett körül, amikor írtam. Nincs azzal semmi gond, ha másoknak elsőre nem áll össze, mert rengeteg olyan dolog van, ami akár csak utalásként épül be és nem egyértelmű.

Túl sokat akkor nem kell erőlködnöd azon, hogy alkotói hangulatba kerüljél…

Igen, ez szerencsére így van, erőlködnöm nem kell, az biztos. Lényegében ez egy metódus, amire ha beáll az ember élete, akkor tudja folyamatosan csinálni. És ha elegendő ideig foglalkozik vele az ember, akkor egyszer csak ez lesz a rend. Én ebben szeretek leginkább létezni, és egyáltalán nem célom, hogy ezt megszüntessem (nevet…).

Gondolom, kapod az ívet rendesen azoktól, akik nem értik a zenédet, vagy azoktól, akik egyszerűen csak kívülállók. Egyáltalán megtalálnak téged ezek a vélemények?

Nem is tudom, hogy volt –e erre példa. Mint minden szubkultúra tagjai, én is hasonszőrű emberekkel töltöm a mindennapjaimat. Anyum azt mondja, hogy „hát, ha te ezt szereted, akkor ezt csináld!”

És ő volt már koncerteden?

Nem, de egy-két youtube videót már látott, az neki elég is volt… Mondta is, hogy milyen fájdalmasan énekel ez a gyerek! Amúgy nem terhelem a zenémmel a közvetlen családomat, és nem szólok nekik, hogy gyertek, hallgassuk meg együtt az legújabb számomat! Nem provokálom direkt ezeket a szituációkat (nevet…). Legközelebb egyébként május 11-én lépek fel az Új Bálával a MüSziben, akit érdekel, jöjjön!

Fotó: Fülöp Dániel

­*

Gábor, tied a pálya. Te mondod meg, ki legyen a következő alanyunk!

Tulipán Mátére gondoltam, aki szintén autodidakta, csakúgy mint én. Egyrészt nem szerettem volna olyan embert javasolni, akivel közvetlenül együtt zenélek, másrészt azon is gondolkoztam, hogy ki az, akivel még egyáltalán nem olvastam interjút. Máté ilyen ember.  Máté egyébként a Tunnel Katz  szaxofon duójával a 2-es villamos alagútjában szokott felvételeket készíteni. De van egy közös zenekara Raymonddal is, ez egy garázs-free jazz formáció, ami Kenu néven fut. Ezen kívül Carla Under Water néven szólóprojektje is van, ahol fura filmzenés hatásokkal, itt-ott szaxofonnal, hangmintázással, field-recordinggal operál. Egészen egyedi világot talált ki magának, szóval mindenképpen érdekes karakter…

Szöveg: Tompos Vince

Tovább
«
123